– Milyennek látja a mai karácsonyokat?
– Sajnálatosan kiüresedettek az ünnepeink, így a karácsony is. Már a fogalmaknál problémák vannak. Gyakran halljuk, hogy azt mondják a karácsonyra a szeretet ünnepe. Igen, a szereteté, de az Isten ember iránti szeretetéé.
A szereteté, amely azt hirdeti, hogy megszületett Jézus Krisztus, a megváltó.
Ma ezt sokan már nem fogadják el, így marad valami egészen torz elképzelés az ünnepről. Noha az advent és a karácsonyi ünnepkör elejétől kezdve egyházi és a népszokások dömpingje volt – lucázás, betlehemezés, kántálás, regölés, csobánolás, aprószentek, három királyok járása stb. – de ma mindezekből jóformán már semmit sem tartunk fontosnak, nem ünneplejük meg őket. Holott fontosak lennének a mai világunkban is.
– Arra céloz, hogy ünnepek elvesztették a jelentőségüket?
– Abszolút, épp úgy, ahogy az emberi kapcsolatok is. Az ünnep azért sem szól arról, amiről kellene, mert az emberek elvesztették közösségeiket. Régen az emberek összejöttek, de ma sokan inkább csak otthon ülnek, tévét néznek vagy elmennek wellnessezni, nehogy találkozzanak bárkivel is.
Az elmagányosodó tömegeknek az ünnepek már saját magukról kezdtek szólni, nem a lényegről: Krisztusról.
Sajnos ki kell mondani, hogy karácsony, az ünnep ma sokaknak csak terhet és megpróbáltatást jelent. Kesergünk, sőt átkozódunk, hogy nekem mennyi dolgom van, nekem mennyit kell takarítanom, főznöm, utánajárnom az ajándékoknak.
A hagyomány és a közösség erejére lehet építeni ma is
– Az ünnepek eredeti megélése kiutat mutathatna?
– Mindenképpen, de ehhez észre kellett venni a másikat, másokat és lemondani az önnön érdekeink egy részéről. A kiút a lemondás. Nem véletlenül vannak a nagy ünnepek előtt böjtök. Az embereknek bizony le kellene mondaniuk sok mindenről ahhoz, hogy értékelni tudják az ünnepet, hogy igazán boldogok lehessenek. A mai kor emberének először is önmaga istenítéséről, önmaga középpontba helyezéséről kellene leszoknia. Önmagunk imádata nem vezet sehova.
Ma a Münchhausen bárók korát éljük, akik megpróbálják magukat saját hajuknál fogva kihúzni a lelki mocsárból.
Önszuggesztióval próbálják elhitetni magukkal, hogy erősek, hogy minden rendben van, miközben legbelül gyakorta nincs semmi, csak az önmegváltás hamis illúziója.
Ne akarjunk mindig a kör közepén állni, vegyünk észre a másokat és azt, hogy van erő, amely magasabb nálunk!
– Ezt az érzetet erősítették az ünnep hagyományos, közösségi megélése.
– Pontosan, tudták az emberek, hogy van kire számítani, hogy van kibe kapaszkodni. Nem is oly rég, még elmentek az emberek egymáshoz betlehemezni, újévi jókívánságokkal mentek vendégségbe. Nem magukra kívánták az áldást, hanem a másikra! Ma egyre kevesebben tartják ezt fontosnak, mert az én, az ego került a középpontba. El kell fogadni, hogy vannak mások is körülöttünk, és el kell fogadni azt is, hogy van, aki ezt az áldást adja. Azaz van, aki fölöttünk áll.
Ha azonban megtagadjuk az Istent, akkor kitől is várhatnánk áldást?
Ma az emberi közösségek távolodnak Istentől, távolodnak a szakralitástól, és egyre messzebb kerülnek az áldástól is, ám áldás nélkül nem lesz emberi életünk.
– Mit lehet tenni?
– Az emberiség nagy kérdése éppen az, hogy mennyire képes változtatni önmagán, káros és önpusztító szokásain, mennyire képes az egyre nyilvánvalóbbá váló elmagányosodást megállítani.
Ha nem térünk vissza az eredeti értékekhez, a szeretet-kapcsolatokhoz, akkor minden maradék közösségünk fel fog bomlani, és legvégül vele pusztul maga az egyén is.
Közösségi lények vagyunk: szükségük van arra, hogy egy rajhoz tartozzunk, egyedül nincs jövőnk. A mobiltelefonos beszélgetések, a chatelések nem fogják megváltani a világot, mert csak látszólag oszlatják a magányt. Arra van szükség, hogy tiszta szívből keressük embertársainkat és egy egészségesebb, emberi kapcsolatokkal teli jövőt építsünk az újévben.
