– Milyen élményekkel gazdagodtak a forgatásnak köszönhetően?
Lukács Sándor: Egy színésznek a forgatás során azok az időszakok is fontosak, amelyeket nem a kamera előtt tölt, és a munka közben uralkodó hangulat meglátszik a készülő filmen is. Ezúttal egy minden szempontból optimális környezetben készülhettünk fel a jelenetekre. Nagy költségvetésű film forgott, hatalmas létszámú stábbal, modern eszközökkel és rengeteg munkával, ami szerintem jól látható és érezhető a felvételeken. Kiváló volt az operatőr, Dobos Tamás, a rendező, Lóth Balázs pedig – aki Amerikában tanult, sőt ottani produkciókban is dolgozott – remekül irányította a csapatot, a kreatívproducerekkel – Szente Vajkkal és Rákay Philippel – együtt. Mindent meg tudtunk beszélni, és ha valami nem sikerült, újra felvettük. Nem volt idegeskedés, kifejezetten jó hangulatban folyt a munka.
Szerednyey Béla: Az elmúlt években két nagyjátékfilmet forgattam: a Nagykarácsonyt Tiszeker Dániellel, illetve a Most vagy soha! című produkciót Lóth Balázzsal. Mindketten kiváló rendezők, és mindkét forgatás kapcsán azt éreztem, hogy végre megérkeztünk. Legyen szó profizmusról, színészvezetésről, asszisztenciáról, a kölcsönös tiszteletről és figyelemről, minden téren megtapasztalhattam azt, amit korábban is szerettem volna.
– Milyen volt együtt alkotni a fiatal generációval?
Sz. B.: Munkacentrikus forgatás volt, de jutott idő megismerkedni a filmben szereplő fiatal srácokkal, és felfedezni a szemükben ugyanazt a csillogást, amely egykor az enyémben is ott volt. Azt is jó volt látni, mennyire komolyan veszik a munkát, mennyire fel vannak készülve és milyen nagy kedvvel dolgoznak.
L. S.: Gyakran játszom együtt fiatalokkal a Vígszínházban is. Most próbáljuk például Goldoninak A hazugját, ahol én vagyok az apa. Ott is fiatalok vesznek körül, és nagyon jól megtaláljuk egymással a hangot. A forgatáson is sokukkal sikerült jó kapcsolatot kialakítanom. Majdnem két hétig dolgoztunk együtt, és olykor-olykor tanácsért is fordultak hozzám, aminek nagyon örültem.
– Milyen helyszíneken zajlott a forgatás?
L. S.: Sok eredeti, már meglévő helyszínen forgattunk, köztük a Nemzeti Múzeumnál vagy az Andrássy út egyik csodás épületében. Ott rendezték be az általam alakított szereplő lakását. De a forgatás kedvéért felépült egy monumentális díszletváros is, Fóton, ahol gyakorlatilag újra megteremtették az XIX. század közepi Budapest jelentős részét. Például a Pilvax kávéház és a környékbeli utcák is újra életre keltek.
Sz. B.: És többek között a Landerer nyomda is újra megelevenedett. A külső jeleneteket Fóton forgattuk, a nyomda belsejét viszont a Kincsem Parkban építették meg. Fantasztikus volt, hogy teljesen korhűen, a legkisebb tárgyakra, legapróbb részletekre is odafigyelt a kreatívcsapat a berendezéskor. És az a szakmai felkészültség is lenyűgözött, amellyel a nyomdát elpusztító tüzet létrehozták. De a díszletek mellett a jelmezekre, a sminkekre, maszkokra is ugyanolyan nagy gondot fordítottak, minden apró részlet a helyén volt.
– Mindkettejük pályafutásában egyaránt fontos szerepet játszanak a színházi és a filmes szerepek. Hogyan egészítik ki ezek egymást?
Sz. B.: Nem szakmabeliektől többször hallottam, hogy a filmszínészt nem tartják igazi művésznek, mert addig ismételheti a jelenetet, amíg tökéletes nem lesz. A stúdióban még a hangfelvételeket is javíthatják, és egy tehetséges operatőr, egy jó rendező kihozhat ragyogó teljesítményt bármelyik közepes színészből. Más a helyzet a színházban, ahol nincs lehetőség ismétlésekre. Az előadás egyszeri és megismételhetetlen. A színházi pillanatok azonban gyorsan elmúlnak, míg a film örökre megmarad. Bár színpadi karrierem során számos olyan előadás volt, amelyben több százszor szerepeltem, ezek a pillanatok szinte nyomtalanul eltűnnek. Amikor az emberek találkoznak velem, legtöbbször a Linda című sorozatot emlegetik, mert a megörökített filmfelvételeket gyakran ismétlik a tévében.
L. S.: Szerintem a színésznek mindig az a feladata, hogy azt a figurát, amit rábíznak, a lehető leghitelesebben keltse életre. Ez érvényes a színházra és a filmre is. Az alapvető különbség a kettő között, hogy a színházban az ember azonnal megkapja a visszajelzést. Tulajdonképpen ez a színház egyik csodája: rögtön lehet érezni a csendből, a reakciókból, a nevetésből vagy a tapsból, ha egy jelenet az átlagosnál jobban sikerült. Azonban a színházi néző mindig teljes képet lát. Még akkor is, ha egy adott színészre fókuszál, azt a színészt teljes mivoltában látja. A filmnél viszont – főleg az egészen közeli felvételeken – apró rezzenésekkel is lehet játszani. Egy pislogásnak, egy homlokráncolásnak, egy pici fejfordulatnak is hatalmas jelentősége van. Éppen ezért az operatőrrel is mindig egyeztetünk, ha közelit csinál, mert olyankor nagyon finoman kell játszani.
– A Most vagy soha! című filmben Lederer Ignác tábornokot, illetve Landerer Lajost, az ismert nyomdászt keltik életre. Milyennek látják az önök által megformált karaktert?
L. S.: Lederer Ignác volt Metternich jobbkeze, és neki kellett Budapesten rendet tartania. Nagy hatalma volt, és egy teljes katonai gárda állt a rendelkezésére. Ereje teljében volt, de közel a nyolcvanhoz szeretett volna egy kis nyugalmat. Az volt a célja, hogy itt Pesten ne legyen akkora ribillió, mint Bécsben. Minél gyorsabban meg akarta fékezni a forradalmat. Végül sajnos mégis be kellett vetni a hadsereget, mert egyre gyűlt a tömeg a Múzeumkertnél. Az egyik kedvenc jelenetem a filmben az volt, amikor Lederer egy ilyen összecsapás után a hintójában ülve felsóhajt, és azt mondja: „Azt hittem, lesz egy nyugodt márciusunk.” Ebben a mondatban minden benne van.
Sz. B.: Landerer Lajos titokzatos ember volt, és nem igazán lehetett tudni, kicsoda valójában. Bár magyar érzelmű volt, német eredetű családból származott. Sokan úgy vélték, hogy a bécsi udvar ágense, ami nem lehetetlen. Azt is nehéz biztosan megválaszolni, vajon miért engedte meg a forradalmároknak a nyomtatást, miért súgott nekik. Talán azért, hogy béke legyen, ne verjék szét jobban a nyomdáját? Talán mert tisztelte Petőfit, mint költőt? Mindenesetre a filmből is jól látszik, hogy folyamatosan két tűz között állt, megpróbált hidat képezni a két világ között, ami mindig nagyon nehéz.
– Már kisgyermekként is rengeteget hallhattunk 1848. március kiemelkedő eseményeiről, így hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy már mindent tudunk erről a napról. Most új megvilágításban tárul elénk a történelemnek ez a sorsfordító napja?
L. S.: Az alkotók igyekeztek megmutatni, hogy a márciusi ifjak akár mai fiatalok is lehetnének: mai hangon megszólalva, a mai fiatalokhoz is szólnak. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ahogy annak is nagyon örültem, hogy erről a napról egy ilyen gondos, sokévnyi előkészítő munka eredményeképpen egy ennyire részletes, átfogó képet mutató film készült. Korábban ilyen részletességgel még senki sem dolgozta fel ezt a témát.
Sz. B.: Mivel ez egy film, vagyis fikció, azt azért nem szabad elvárni, hogy minden történész tapsoljon a végén. Régóta tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, ráadásul a különböző nézőpontok függvényében akár több igazság is létezhet. Én már feladtam, hogy valaha is megismerjem a teljes igazságot.
Borítókép: A tábornok, aki csak egy nyugodt márciust szeretett volna (Fotó: Fórum Hungary)
