− A Most vagy soha! nagyon különbözik mindentől, amit előtte csinált. Mibe szeretett bele a film kapcsán?
− Nagyon régi adósságát törleszti most a magyar filmkészítés, mivel március 15-éről, Petőfi Sándorról, erről a korról régóta érett, hogy készüljön egy, a mai közönség számára befogadható film. A romantikus kalandfilm, mint műfaj a legalkalmasabb arra, hogy a modern kor emberének bemutassuk azt, milyen lehetett azon a napon együtt sodródni a tömeggel, együtt örülni a Pilvaxban, a Nemzeti Múzeumnál, illetve velük izgulni azért, hogy ez a nap valóban képes legyen elérni a célját. Felkért rendezőként kész forgatókönyvet kaptam, amit még tovább formálgattunk az alkotótársakkal. Első pillantásra beleszerettem abba, hogy ez egy kalandfilmes forma, egy műfaji film, valószínűleg ezért is esett rám a választás, hiszen én mindig is zsánerfilmekben utaztam.
– Rendezőként hogyan készült fel a korszakból?
– Ez a film fél évtized munkája, az író-kreatív producerek, Rákay Philip, Szente Vajk és a forgatókönyvíró Kis-Szabó Márk öt éve dolgoznak rajta, úgyhogy volt időnk felkészülni. Több történész szakértő segítségével számos irodalmi munkát, könyvet, Petőfi-levelezést néztünk át. Jó néhány korabeli rézkarc, illetve festmény örökítette meg azokat a jeleneteket, amelyeket mi is vászonra vittünk, ám ebben a korszakban nem létezett fotográfia. Így bizonyos szempontból a fantáziánkon múlt, hogyan jelenítsük meg ezeket az eseményeket.
A tárgyi hűséget illetően törekedtünk a maximális pontosságra. Például Petőfi íróasztalára beszereztük azokat a tárgyakat, amik Orlai Petrich Soma híres festményén láthatók,
a Pilvax berendezése a tekeasztaloktól kezdve az utolsó evőeszközig rendkívül hitelesen teremti újra az eredetit. A történetmesélésben viszont megengedtünk magunknak valamilyen szintű szabadságot, hiszen ebben az időszakban formálódott a császári titkosrendőrség, ennek a tagja a mi antagonistánk, a mi rosszfiúnk, egy fiktív figura, Farkasch, akit Horváth Lajos Ottó alakít.
– Ha már a történelmi hitelességnél tartunk, el kell mondani azt, hogy több helyszínt felépítettek annak ellenére, hogy például a Nemzeti Múzeum máig áll. Miért volt erre szükség?
– Négy évvel ezelőtt, a kezdeteknél megvizsgáltuk a magyarországi településeket abból a szempontból, hogy hol maradtak korhű helyszínek. Budapesten alig akadt valami. Végigjártuk Sopront, ami kincsesbányának bizonyult: több forgatásra használható, 19. századinak kinéző utcát találtunk. Így végül itt forgattuk le Petőfi lakását és a korabeli Dohány utcát. Viszont arra jöttünk rá, hogy ha azt a mennyiségű darut el szeretnénk helyezni ezeken a szűk utcákon, amelyek tartják az árnyékolást, az esőztetőt, a mesterséges napsütést, akkor marad két kameraállás, ahonnan lényegében forgatni tudunk – ami egy teljes filmhez nem elég. Így jutottunk el oda, hogy bizony egy komoly díszletet kell felépíteni. Ez magyar állami tulajdonba került; úgy húzták fel, hogy még évtizedeken át tudja szolgálni a filmesek igényeit, újrahasznosítható.
– Milyen rendezői eszközökkel sikerült a történelmi figurákból kilépni, és hús-vér embereket megjeleníteni?
– Kezdettől fogva az volt a célunk, hogy a márciusi ifjak ne festményként, ne utcanévtáblaként jelenjenek meg a filmben. Olyan fiatalokat szerettünk volna a mozivászonra álmodni, akik ugyanúgy szeretnek, ugyanúgy barátkoznak, ugyanúgy buliznak, mint mi. Viszont azt is fontos volt érzékeltetni, amit Berettyán Nándor, a film főszereplője mondott egy másik interjúban: ők egy nap alatt többet értek el, mint sokan egy egész élet alatt.
– Hogyan sikerült ezeket a személyiségtípusokat felépíteni? Nyilván Petőfi Sándorról és társaságáról nagyjából ismerjük a történelmi tényeket.
– Szerencsére elég jól dokumentált korszakról van szó, a márciusi ifjak többsége komoly karrierutat járt be, úgyhogy az írók a felkészülés során megtalálták azokat a klasszikus és archetipikus karaktereket, akik a történetmesélés szempontjából igazán fontosak.
Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál és Bulyovszky Gyula azok, akik a sztorit leginkább formálják, de velük együtt többek között Irinyi József és Sükey Károly is komoly szerepet tölt be.
Mindegyiknek megvan a maga hozzáadott értéke, ha szabad egy ilyen modern kifejezéssel élnem. Petőfi a konok, dacos, „fejjel a falnak” típus, aki húzza magával az embereket, mindmáig példaképként szolgál. Jókai a mi történetünkben a ráció, az óvatosság, az elszánt, ám óvatos forradalmár. Vasvári, a korszak bonvivánja egy nagy buliként csap bele a forradalomba, hogy aztán szembesüljön vele, hogy valójában milyen óriási a tét, és mennyire fontos is ez az ügy. Kiegyensúlyozottságra törekedtünk, szeretnénk olyan képet adni ezekről a fiatalokról, ami a lehető legközelebb viszi a mai nézőt ehhez a korszakhoz.
– A Most vagy soha! egy napba sűrűsödik. Ezt kihívásnak élte meg, vagy pont segítség volt? Milyen technikai részletekre kellett figyelni emiatt?
– A film huszonnégy óra története, így az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy hajviseletben, jelmezben, időjárásban, fényekben – és a sárosságban – folytonosságot teremtsünk.
Ez nemritkán azzal járt, hogy bizonyos színészek esetében akár tíznél több különböző állapotú, szakadtságú, sárosságú ruhaváltozatot kellett előállítani. Több tucat ember dolgozott azon, hogy a színészek percről percre abban az állapotban legyenek külsőleg, amit a történet folytonossága megkövetelt, miközben egy filmet sosem lineárisan forgatunk.
Tehát például a Most vagy soha! felvételeit a Nemzeti Múzeummal kezdtük majdnem kereken két évvel ezelőtt, ami a mozi csúcspontja. Egyébként a cselekmény több szálon fut, a film másik kiemelt főszereplője Szendrey Júlia, Petőfi múzsája, felesége, a magyar irodalom elismert írója, műfordítója. Ebben a korszakban együtt éltek egy albérletben a Dohány utcában, ahol egy szobát bérelt tőlük Jókai Mór. A nap elején szétválnak útjaik, illetve a már említett Farkasch nevezetű titkos ügynök történetszála is párhuzamosan fut Petőfiékkel.
– A film mennyire helyezi az akciódús jelenetekre a hangsúlyt a személyes történetek bemutatása mellett?
– Olyan kalandfilmes jeleneteket tartogatunk, amelyek sok izgalmat okoznak majd a nézőknek. Ezek megálmodása, a kaszkadőrjelenetek megvalósítása, sőt maga az egész látványvilág létrehozása másfél évet vett igénybe a forgatásig bezárólag.
Számítógépen, 3D-ben modelleztük az összes helyszínt, mire elnyerték végleges formájukat, tehát gyakorlatilag virtuálisan előre leforgattuk a jeleneteket.
Az írók nevében is ki merem jelenteni, hogy mi az egyszerű történet, komplex karakterek vonalat tartjuk jónak akkor, amikor az ember a nagyközönséghez akar beszélni. Magyarországon viszonylag kis hagyománya van a zsánerfilmeknek. A célunk az, hogy a nézőket felrakjuk egy érzelmi hullámvasútra, aminek a végén remélhetőleg katarzissal távoznak a moziból. Épp ezért a karakterek megformálása, az ő sorsuk végigkövetése ezen a napon ugyanolyan fontos szempont volt, mint az izgalmas látvány.
– A film elkészítésére egy elég tisztességes költségvetés állt rendelkezésre. Ez mire volt elég és mire nem?
– Ez a büdzsé valóban páratlan volt a magyar film történetében, de azóta már készültek hasonló, nagyobb költségvetésű produkciók is. Nyilván fantasztikus lehetőség és élmény ilyen helyzetben dolgozni, ahol megvannak a megfelelő munkakörülmények, ahol száz napot lehet forgatni, ahol egy óriási, több utcát, teret, Duna-partot felölelő díszlet a mindennapi munkahelyünk.
De ezt mi óriási felelősségként éltük meg, ami minden egyes stábtag arcáról leolvasható volt.
Egészen megható volt azt látni, hogy a technikusoktól kezdve a vezető stábtagokig mindenki az első pillanattól kezdve átérezte ennek a produkciónak a jelentőségét. A Nemzeti Múzeumnál minden egyes statiszta hiteles lelkesedéssel tudta kiabálni Petőfi ismert sorait, hiszen gyerekkora óta tanulja és ismeri. Ez egy olyan élmény volt, amit szerintem egyikünk sem fog soha elfelejteni.
– A Várkonyi Zoltán-féle történelmi filmekre etalonként tekintünk, de a szocializmusban leállították ezen alkotások készítését. Ön szerint a magyar filmgyártás mekkora hátrányban van a történelmi filmek készítésében emiatt, és hogyan lehetne felzárkózni?
– Biztos vagyok abban, hogy egy tátongó lyuk a magyar filmgyártásban a történelmünk legnagyobb eseményeit feldolgozó filmek hiánya. A Várkonyi-filmek olyan példaképül szolgálnak számunkra, amit ugyan modern formában és a mai közönség igényeihez igazítva, de mi is szerettünk volna követni. Nagyon bízom abban, hogy sok néző látja majd ezt a filmet, és új lendületet kap Magyarországon ez a fajta filmkészítés.
Borítókép: Lóth Balázs rendező (Fotó: Mirkó István)
