– Mennyiben árnyalja az 1848. március 15-i eseményekről kialakított képet a film? Történelmi kalandfilmről van szó, melyben az események tényszerű, korhű ábrázolása mellett azért egy fiktív történetszál is megjelenik.
– Igen, Szendrey Júlia szerepe például teljesen fiktív, viszont karakterének az ábrázolásánál törekedtünk a hitelességre. Azt nem tudjuk, hogy március 15-én mit csinált, résztvevője volt-e a forradalmi eseményeknek, bár amilyen erős nő volt és amennyire kiállt az elvei mellett, szerintem ez is elképzelhető. Ha visszaemlékszem az iskolai március 15-i ünnepségekre, akkor elsőre a „poros” jelző jut eszembe, igazából azt se tudtam, hogy ez mit jelent, mindig felálltunk, rajtunk volt a kokárda, szavaltunk, de a jelentőségét vagy a súlyát nem éreztem. A film viszont remélhetőleg közel hozza ezt az eseményt.
Igyekeztünk megmutatni, hogy nem kosztümös férfiakról vagy antik hősökről van szó, akikhez nem tudunk hozzáférni, hanem ugyanolyan fiatalokról, amilyenek mi is vagyunk. Akik kiállnak azért, ami fontos nekik, akik azért küzdenek, hogy elérjék céljaikat.
Emberi, szerethető karakterek ábrázolása volt a célunk.
– Milyen forrásokból készült Szendrey Júlia szerepére?
– Podcasteket hallgattam, mindent, amit az interneten felleltem, elolvastam róla, illetve van egy történész, Gyimesi Emese, aki több kutatást is végzett Szendrey Júliáról, ezeket is tanulmányoztam. Lóth Balázs rendezővel és a film kreatív producereivel pedig már inkább arról beszélgettünk, hogyan építsem a karaktert, próbáltuk egymáshoz közelíteni az elképzeléseinket.
– Milyen nőnek ismerte meg Júliát?
– Inspiráló, hogy már az 1800-as években egyenrangúként viselkedett a férfiakkal. Mondják is, hogy nadrágban járt és rövid haja volt, nem tudom, hogy igaz-e, de ez nem is annyira lényeges. Az már inkább, hogy nagyon erős nő volt, aki kiállt az igazáért és azokért az ügyekért, amelyek fontosak voltak neki. Ma is aktuális kérdések kerülnek a középpontba a filmben: otthon maradjon-e és támogassa a férjét, vagy vegyen részt ő is a forradalomban, hogy dolgozhat-e, teheti-e azt, amit igazán szeretne.
Szerintem izgalmas és fontos látni a párhuzamot, hogy azok a dilemmák, amelyek akkoriban megjelentek egy nő életében, a mai napig aktuális kérdések.
– A karakterépítés tekintetében voltak olyan alapvetései, amelyek nem feltétlenül egyeztek a rendezőével?
– Nem emlékszem ilyenre. Nagyon könnyen tudtam azonosulni Júliával. Apró szövegbeli változtatások voltak – amikor azt éreztem, hogy másképpen mondanám ezt vagy azt, akkor kitaláltunk valami mást közösen.
– A Petőfi Sándorral való szerelméről mennyiben kapunk képet?
– Érdekes, hogy a film nagy részében külön láthatjuk őket, s azt, hogy milyen karakterek ők valójában. De azért az elején kirajzolódik, hogy mennyire szeretik egymást, hogy milyen erős a kapcsolatuk. Az is jó, hogy a film nem egyoldalú képet fest a szerelmükről, hanem próbáltunk rávilágítani a párkapcsolati konfliktusokra is. Ott van például az a jelenet, amikor Petőfi azt mondja neki március 14-én: ne gyere velünk másnap, maradj itthon és vigyázz magadra! Júliának ez persze nem tetszett. Szerintem izgalmas látni, ahogyan egymásnak feszülnek, és az is megmutatkozik, milyen, ha két ilyen karakán személyiség kerül össze.
– Az tudható, hogy Petőfi egy elég önfejű, már-már összeférhetetlen figura volt.
– Igen, de azért a filmben nem ez domborodik ki. Petőfi valóban nem volt könnyű eset, erről én is olvastam. De itt inkább a kettejük viszonyára kerül a hangsúly, ami persze nem rózsaszín romantika.
– Fóton, Sopronban és a budai Várban is forgattak. Ugrott ki ablakon, sőt verekedett is. Milyen élmény volt?
– Nagyon emlékezetes, mert sosem csináltam még kaszkadőrjeleneteket. Kértem is a kaszkadőrvezetőt, hogy amit csak lehet, engedjék, hogy én csináljam. Persze
mindent nem engedtek – volt például egy olyan jelenet, amikor át kellett ugrani egy üvegablakon, majd egy asztal sarkára ráesni, na erre például azt mondták, hogy nem csinálhatom meg, úgyhogy itt a dublőröm segített.
– Azt mondta egy interjúban, hogy a színművészetin többször megkapta, hogy „túl piciben” játszik, s épp ezért szeret filmezni, mert ott pont erre van szükség. Közelebb érzi magához a filmes világot, mint a színházit?
– Azt hiszem, hogy otthonosabb. A filmezés mindig hihetetlenül felvillanyoz, ugyanakkor a színházat is nagyon szeretem. Hozzáteszem, szerintem itthon nem nagyon lehet választani a kettő közül. Nincs olyan, hogy csak filmszínész vagy csak színházi színész, hanem jó esetben csinálod mindkettőt. Más technikai tudás kell hozzájuk: egy filmen több száz ember dolgozik, teljesen más hangulatot teremt, mint amikor hat héten át próbálsz egy színházban. Ugyanakkor a színházban több lehetőség adódik a kísérletezésre, és egy jó próbafolyamat végére szinte egy kis családdá válunk. Úgyhogy nem is szeretnék a kettő közül választani.
– Mennyire nehéz fiatal pályakezdő színésznőként boldogulni? És mennyiben tapasztalja a színházi világot is elért kettéosztottságot?
A kettéosztottságot nyilván már az egyetemfoglalásnál érzékeltük. Amikor megkaptam ezt a szerepet, akkor épp emiatt támadtak bennem ambivalens érzések. Elképesztően örültem és éreztem, ez egy óriási lehetőség. De ott volt bennem a kérdés: kell-e majd félnem a film bemutatása után attól, hogy valaki e döntésem miatt nem szeretne velem dolgozni a jövőben.
Az a tapasztalatom, hogy amikor egy forgatás vagy egy előadás során találkozunk azokkal, akiknek esetleg más meglátásaik vannak a szakmát illetően, még ha nem is értünk egyet sok mindenben, rájövünk, hogy professzionálisan tudunk együtt dolgozni, jókat tudunk akár vitatkozni, akár beszélgetni egymással. Ebben a szakmában muszáj beszélgetnünk, mert nagyon nincs rendben az a félelemérzet, hogy esetleg skatulyába zárnak egy elvállalt filmszerep miatt. Ha megkapok egy szerepet, az az első, hogy elkérem a forgatókönyvet, elolvasom, és ha találok benne valami kifogásolhatót, ha a történelemszemléletével nem értek egyet, ha a film direkt kibeszél, ha tisztán propaganda célokat tűz maga elé, akkor nem vállalom. A Most vagy soha! forgatásán remek szakemberekkel, profi stábbal dolgozhattam együtt, mindez színészileg is hatalmas lehetőséget jelentett.
Nekem színészként az a dolgom, hogy a lehető legjobb tudásomat nyújtva minél jobban megformáljam az adott karaktert, ha pedig egy ilyen interjúhelyzetbe kerülök, felelősen elmondjam a véleményemet, ne ködösítsek vagy ne mondjam azt, hogy erről én nem tudok, én ezt nem érzékelem.
– Min dolgozik jelenleg? Legyen az színházi vagy filmes munka.
– A székesfehérvári Vörösmarty Színházban próbálom Alfonsie szerepét A kőszívű ember fiaban, amit Szikora János rendez, és természetesen játszom a meglévő előadásaimat. Új filmes projekt egyelőre nincs, castingokra járok, meglátjuk. Emellett foglalkozom a filmgyártó cégünk (Non Lieu – a szerk.) körüli teendőkkel, ezt még a koronavírus-járvány alatt indítottuk a párommal és egy másik osztálytársammal. Jelenleg több izgalmas filmes projekten is dolgozunk.
Borítókép: Mosolygó Sára színésznő (Fotó: Teknős Miklós)
