– A rendszerváltozás után az erdélyi színházak leálltak a tájolással – mondja a színésznő olyan természetességgel, mintha mi, anyagországbeliek ismernénk a kifejezést. Hamarosan kiderül, a tájolás nem az irány kijelölését jelenti, hanem a tájakra, vidékre, falvakba járást. Hiszen korábban a színházak elvittek előadásokat a legkisebb falvakba is, a rendszerváltás után azonban erre már nem jutott idő, energia, no meg nyilván pénz sem.
Zorkóczy Zenóbia akkoriban fiatal színésznő volt, és valami különös és ellenállhatatlan erő vonzotta a falusi színjátszás felé. Talán a vándorszínészet hajdani romantikája, talán az aprócska falvakban a színészt fogadó, ünnepi lelkesedés rántotta magával, de tény, hogy megalapította a Laborfalvi Róza Alapítványt, melynek részeként elkezdte építeni a maga egyszemélyes színházát.
Sokfelé játszottam. Huszonöt éve járok településről településre. Eleinte igazi monodrámákat adtam elő, de hamar rájöttem, hogy az efféle előadások nem jól működnek azokban a falvakban, ahol megfordulok. Lassacskán az is kiderült, hogy a közönséget is érdemes jól megválogatni. Így aztán kialakítottam egy gyerekeknek szóló repertoárt, ami valóban megértésre talál a kisiskolákban, gyermek- és napközi otthonokban.
Amit Zorkóczy Zenóbia elvisz ezeknek a gyerekeknek, az nem bábszínház, hanem igazi színház, csak egyszemélyes.
– Amolyan monológ, mondoráma, monoszínház… – fogalmaz az előadó. – Kicsit olyan mint a versszínház, de azért nem egészen az. Gyerekeknek nem szabad szavalóestet tartani. Nem tudják befogadni. Megunják, bármilyen tartalmas is legyen – mondja el tapasztalatát.
Végül kiderül, olyasféle előadások ezek, amelyekben a versek és a prózai szövegek egymást támogatva jelennek meg. Az előadásoknak többnyire van narratív vázuk, valamilyen gyermekek által is ismert vagy ismerhető szituáció, s ezt az élethelyzetet járja körül a kortárs és klasszikus versekből, szövegekből összeállított, dramatizált műsor.
– Tiszta irodalomból dolgozom. A prózát összekötőnek használom. A versekből és a szépprózából gyúrok egy monodrámaszerű előadást – magyarázza a művésznő.
Némelyik mese nagyon egyszerű, didaktikus elemeket is tartalmazó példázat, mint amilyen a Rosszcsont Zénó jó szeretne lenni címen futó előadás, de van mélyebb filozofikusabb, több szinten építkező, gazdag szimbólumokkal operáló mese is. Egy előadás során például egy keresztről szednek le a gyerekek egy madárijesztőt.
S hogy megértik-e a gyerekek az efféle összetett jelképi világot, azzal kapcsolatban az alkotó azt mondja, másképp kell beszélni a gyerekeknek, mint a felnőtteknek. Az ő világképük sokkal közelebb áll a mágikus felfogáshoz, s nagyon távol áll a realista színháztól. Ráadásul, teszi hozzá, mindent, amit csak lehet, humoros formába kell csomagolni.
Olyan felütések kellenek, amin elkezdenek kacagni a gyerekek. A kacagással kinyílik a szívük, s boldogan elfogadják a szeretettel adott verseket, meséket, történeteket.
Nem kedvelem a pátoszt, nem is illik Zorkóczy Zenóbia vándorgyermekszínházához, de küldetésszerű dolog, amit ő csinál. Heten vannak Erdélyben, akik az előadó-művészetnek ezt az ágát viszik faluról falura, s ezzel nemcsak örömöt és élményt hordanak a magukra hagyott településekre, de ahhoz is hozzájárulnak, hogy magyar műveltségünk megmaradjon.
Mi nem csak színházat csinálunk. Erdélyben a kultúrát kell megtartani. Ez az, ami fenntart minket
– mondja, vallja.
A közelmúltban jelent meg könyve a témáról: A gyermekelőadás készítésének fifikái. A fülszöveg utolsó mondata azt javasolja a színházteremtő előadóművész munkájával kapcsolatban: „Lessük el játékos kedve, fáradhatatlan kommunikatív jelenléte, bizakodása titkait.”
Hát lessük!
Borítókép: Zorkóczy Zenóbia Rosszcsont Zénó jó akar lenni című előadása Grácban, 2016. január 31-én. (Fotó: Petőfi program/Balog Ádám)
