– Az interjú tervezésekor szóba került, hogy élete egyik legszebb napjára készül éppen. Ráadásul, ha jól tudom, nem is egyszeri alkalomról van szó.
– Erdélyi származású vagyok, a szüleim és a rokonság nagy része jelenleg is ott él. Emiatt duplázzuk az esküvőket. Augusztus elején Székelyföldön és Budapesten is lesz egy-egy templomi esküvő, illetve egy-egy hagyományos lagzi. A polgári ceremóniákat már májusban megtartottuk, így most négy esküvőnél tartunk. Ráadásul most volt az államvizsgám is Kolozsváron, amit román nyelven kellett végigcsinálnom, úgyhogy igazán mozgalmas időszaka ez az életemnek.
– Erős kötelék fűzi a szülőföldjéhez?
– Nagyon erős. Székelyföld és a szülőfalum, Nagygalambfalva, illetve a családom hitet és gyökereket adott nekem. Magyarország pedig szárnyakat, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Persze ehhez kellett az a fajta székely konokság és kitartás, amiben nevelkedtem, és ami arra a hitvallásra tanított, hogy akárhányszor is bukjon el az ember, eggyel többször fel kell, hogy álljon.
– Ez a hitvallás inspirálta az Egy csipetnyi Erdély című, 2021-ben született könyvét is?
– A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával kiadott könyvem alapja tulajdonképpen a 2003-ban megírt bölcsész diplomamunkám, ami abból a tapasztalatból született, hogy kivittem Székelyföldre egyetemista diákokat, és úgy mutattam be nekik Székelyföldet, ahogy én ott felnőve megismertem. Rengeteg anyagot gyűjtöttem, amit egy könyv formájában is szerettem volna kiadni.
Az élet aztán a színpad felé sodort, egészen a 2021-es pandémiáig, ami az én életemet is megváltoztatta. Nemcsak a fellépési lehetőségek szűntek meg, de azt sem tudtam, hazamehetek-e valaha Székelyföldre, megölelhetem-e az édesapámat, édesanyámat, föl tudok-e menni Hargitára, a Fogarasra. Akkoriban az volt a mentsváram, hogy vissza tudtam nyúlni az erdélyi gyökerekig, a tiszta forrásig. Levettem hát a polcról a szakdolgozatomat, és elkezdtem hozzá további anyagokat gyűjteni. Teljes újdonságként került bele például a nagybátyám, Kányádi Sándor költészete is. De július 26-án Tusványoson egy könyvismertető beszélgetés keretében sok más érdekességre is fény derül.
– A könyv legfőbb célja ezek szerint a székely hagyományok megőrzése lenne?
– Inkább a családi örökség továbbadása. A kötet hat nagy egységben mutatja be Erdélyt. Mindegyik részben szerepel legenda, ballada, mese, gyerekmondóka, népdalok, illetve helyi receptek. A kötet összeállításkor azonban végig a családomra gondoltam. Egyebek mellett arra, ahogy nagymamám mesét mondott, vagy ahogy édesanyám imádkozni tanított és énekelt nekem. Ezt az örökséget bemutatva jelenítem meg Erdély különböző kultúráit, beleértve a szászokat, a szombatosokat és a cigány meséket, hagyományokat is. A könyvhöz tartozik egy 70 perces CD-melléklet, amely főként autentikus népzenei anyagokat tartalmaz, de néhány archaikus, helyiek által elmesélt gyűjtés is helyet kapott rajta.
– Honnan ered a zene iránti szenvedélye?
– Az éneklés hároméves koromtól az életem része.
Bármilyen alkalom volt – névnap, születésnap, disznóvágás, szüret vagy csak egy rokoni, baráti összejövetel – a családom mindig dalra fakadt. Édesanyám ráadásul a helyi művelődési ház vezetője volt, így már egészen kicsi korom óta gyakran szerepeltem közönség előtt. Magyarországra költözve aztán musicalekben énekeltem, többek között a Budapesti Operettszínházban és a Szegedi Szabadtéri Színpadon, majd egy kedves korrepetitornak köszönhetően az operák felé fordultam.
A kiváló mestereimnek, Tokody Ilonának, Laki Krisztinának köszönhetően beutaztam a fél világot, és számos versenyen szép eredményt értem el. Aztán bekerültem a Kolozsvári Magyar Operába, akikkel mai napig szoros kapcsolatban vagyok. Hiába jöttek a szerepek, tovább élt bennem, hogy mindenképpen Hamari Júliától szeretnék tanulni. El is küldtem neki néhány felvételemet, ő pedig rögtön felhívott. Isten óriási adománya, hogy hazaköltözött Magyarországra, és két éven keresztül tőle tanulhattam. Ennek a csodának köszönhetem azt is, hogy a bécsi Staatsoper művészeivel együtt koncertezhettem szerte a világban. Maga a tanulás amúgy egy életen át tartó folyamat. Hamari Júliával és Andrejcsik István művésztanár úrral például jelenleg is tart az együttműködésem.
– Ha jól sejtem, a szíve ilyenkor is mindig hazahúzta.
– Bármit is csinálok, egy kicsit mindig hazabeszélek. 2018-ban, a Prima díjam átvételekor szerveztem például egy nagy összejövetelt, ahol az elismerés mellé kapott pénzösszegből a vendégek hozzájárulásával sikerült megalapítani Nagygalambfalván a fúvószenekart, amely a falu további anyagi hozzájárulásával hatalmas örömömre azóta is működik. Emellett minden erdélyi koncertemen igyekszem lehetőséget adni a helyi fiataloknak, hogy megmutathassák tehetségüket. A szülőföldem öröksége elválaszthatatlan tőlem. A másik ilyen meghatározó része az életemnek a református hitem.
– Az MMA ösztöndíja is ezekhez kapcsolódik?
– MMA-ösztöndíjasként az egyik legfontosabb célom az volt, hogy – a már említett, 2021-es könyvemre építve – megismertessem a klasszikus zenét a hátrányos helyzetű gyermekekkel. A hároméves program keretében először népmeséket, legendákat, balladákat, népdalokat és néptáncokat tanítottam a csoportokban.
A következő évben Kodály- és Bartók-feldolgozásokon keresztül mutattam be a népdalokat, továbbfejlesztve a táncokat is. Ezután következett a János vitéz, ahol már bábokat is bevontunk. Így ébresztettük rá a gyerekeket, hogy a klasszikus zene egyáltalán nem idegen a mindennapjainktól.
Makón és Magyarcsanádon, valamint sok más kistérségi iskolában tartottam foglalkozásokat. De Nagyszalontán és Déván, Böjte Csaba árvaházi, hátrányos helyzetű gyerekeinek is bemutattam a programot. Nagy szükség van erre, mert Kodály és Bartók országában kevés helyen tanítanak zenét, pedig a gyerekek igényelnék, és a zene bevonásával a ritmusérzékük, gondolkodásuk és figyelmük is fejlődne.
– Milyen további fellépések várnak Önre nyáron?
– A MMA-ösztöndíjasként tavaly részt vettem abban a táborban, amit a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) és a Rovás Művészegyesület közösen szervezett. Zeneszerzők, írók, kutatók és én mint énekes is jelen voltam, és nagyon jó barátságok alakultak ki. Ebből született az ötlet, hogy a Szárhegyi Művésztelep 50. jubileumi évfordulóján július 31-én és augusztus 1-jén én is fellépjek, mint székelyföldi díszvendég. Augusztus 20-án pedig a Bőköz Fesztiválon is részt veszek, ahol tavaly egyénileg léptem fel, idén viszont az általam rendezett Lehár Gálával, amely különösen közel áll a szívemhez, és amelynek színpadra állítására Pataki András igazgató úr kért fel. A Fertőrákosi Barlangszínházban mutattuk be először, német és magyar nyelven, operaházi tagokkal, táncosokkal és egy összekötő narrációval. Impozáns előadás született, amely a német és magyar közönséget egyaránt elbűvölte, és amelyet azóta is számos fesztiválra meghívnak.
– Az elmúlt években Magyar Arany Érdemkereszttel és Prima díjjal is jutalmazták a munkáját. Mit jelentenek ezek Önnek?
– Azt üzenik, hogy az életben a kitartás és a gyökereink ismerete segíthet elérni a céljainkat. Hiszen ha tudjuk, honnan jövünk, akkor tudjuk, merre tartunk.
Egy fa is akkor gyönyörű, ha a gyökerei egészségesek. Mindez példaértékű lehet azoknak a gyerekeknek is, akik pici faluból származnak, nem zenészcsaládból jönnek, és a családjuk talán nem is tudja támogatni a tanulásukat. Szeretném őket is ráébreszteni, mennyire fontos, hogy legyen egy álmod, higgy benne és kitartóan dolgozz a megvalósításon. Ha így teszel, Isten is megsegít.
