Nem szorítható háttérbe az az óriási tömeg, amelyik napi szinten a népművészetben él

Negyvenötödik alkalommal rendezik meg április 24. és 26. között a magyar identitás és az élő néphagyomány legnagyobb seregszemléjét, az országos táncháztalálkozó és népművészeti vásárt a Papp László Budapest Sportarénában. Berán István főszervezővel, a Táncház Egyesület vezetőjével egyebek mellett arról beszélgettünk, mi a legfontosabb célja a rendezvénynek, hogy milyen tájékozatlanságokkal találkozik a népművészettel kapcsolatban, és arról is kérdeztük, hogy a politikai átrendeződés szerinte mit fog jelenteni a népi kultúra támogatása tekintetében.

– 1982. március 28-án rendezték meg az első táncháztalálkozót, amely azóta minden évben várja az érdeklődőket. Az idei a 45. alkalom. Változott-e a találkozó alapüzenete, alapvető célkitűzése az elmúlt több mint négy évtizedben?

Berán István kezdetben zenészként, ma már szervezőként vesz részt a táncházalálkozón (Fotó: Bach Máté)

– Nehéz erre válaszolni, mert úgy hozta az élet, hogy én az elsőtől fogva mindegyiken részt vettem, kezdetben mint zenész, hosszú-hosszú ideje pedig már a szervezési oldalon vagyok. A táncháztalálkozó elsősorban az élő népművészet nagy seregszemléje, amelynek szereplői jelentős részben azok voltak, akik a nyolcvanas években még napi szinten vidéken, faluban, pásztorként a mezőn megélték, átélték a folklórt. Ennek mi „csak” a szépségével, a harmonikusságával, a szívmelengető részével, vagyis olyan megnyilvánulásaival találkozunk, ami a mai ember számára érdekes lehet. Sajnos az adatközlők – a tudományos értelemben vett folklór nagyjából teljes megszűnésével – már nincsenek közöttünk. Olyan fantasztikus egyéniségekről van szó, mint Fodor Sándor „Neti”, aki egy kalotaszegi prímás volt, vagy Pál Pista bácsi, az utolsó olyan magyar dudás, aki még édesapjától, eredeti paraszti környezetben tanult dudálni. Kárpát-medence szerte, a moldvai magyaroktól egészen a mai Magyarország nyugati határszéléig, nagyon sokan még adatközlőként éltek, gyűjtések alanyai voltak, nekünk ezek a falusi emberek, pásztoremberek, mesemondók, énekesek, falusi cigányzenészek, pásztormuzsikusok a mestereink lehettek. 

Ez nemcsak arról szólt, hogy gyűjtsünk és bővítsük az archívumokat, a mester-tanítvány kapcsolaton volt a hangsúly. 

Az óriási áttörést az hozta, amikor a 70-es évek elején a gyűjtésekre alapozva városi értelmiségiek, tudósok – itt elsősorban Martin Györgyöt kell kiemelnem – azt gondolták, hogy ez nemcsak archívumokba való, hanem megtanulható, átélhetővé, magunkévá tehető – lényegében ez a táncházmozgalom alapja és mozgatórugója. És ez ma sincs másképp. Ebben a tekintetben a táncháztalálkozó nem változott, a fő gerincét ugyanúgy a táncfolyamatok adják, amikor is képzett lépésmesterek tanítják a táncokat a sportaréna küzdőterén, akik már tudják, szabadon táncolják. Ami viszont óriási változás, hogy a néptánc és a népzene jó pár éve már alsó-, közép- és felsőfokon tanulható, pedagógusképzés is van, tehát erőteljes beágyazódás történt a magyar kulturális életbe.

A táncháztalálkozó alapvető funkciója

– Kell tudnod táncolni? – Nem. – Kell ismerned a népzenét, néptáncot? – Egyáltalán nem. – Akkor is jöhetsz, ha még sosem voltál ilyenen? – Pont akkor érdemes – olvasható az idei táncháztalálkozó frappáns ajánlója. Ez az esemény alkalmas arra, hogy behívjon olyanokat, akiknek alig vagy nincs is kapcsolódása a népi kultúrához, hogy eloszlasson tévhiteket, berögződéseket, előítéleteket. A legtöbbször azt tapasztalom, hogy vagy megvan elsőre az átkattanás, a felfedezés öröme, vagy nincs, illetve sokaknak van egyfajta „outsider” érzése a népi kultúrával kapcsolatban, amit nem mindig könnyű áthidalni. Mit gondol erről?

– A táncháztalálkozónak az egyik alapvető funkciója a nyitás, az első befogadó élmény nyújtása. Ebben segít a népművészeti vásár, ahol nem feltétlenül falra akasztható tárgyakat lehet találni, inkább sajátos stílusú, például természetes anyagokból (bőr, textil, kézi szövött anyagok) készülő ruhákat, kiegészítőket, amelyek alkalmasak a hétköznapi viseletre. Ami az előítéleteket illeti, valóban, akit nem csapott meg ennek a füstje, nem biztos, hogy a későbbiekben tud kapcsolódni hozzá. 

Gyakran találkozom tájékozatlansággal a népi kultúrával kapcsolatban. Nagyon bennfentes dolognak tartják, és általában színpadi produkciónak képzelik el, ahol beöltöznek, mindenki árvalányhajas kalapot és viseletet húz magára, holott erről egész biztosan nincsen szó.

A tanchaztalalkozo.hu weboldalon húsz évre visszamenőleg az összes táncháztalálkozó anyaga böngészhető, lehet látni, hogy mindenféle vidékekről érkező, farmeros, kockás inges, hétköznapi öltözetben lévő fiatalok, középkorúak, idősek együtt érzik jól magukat. Tehát ezt a fajta bennfentességérzetet próbáljuk oldani, mindamellett, hogy őrködünk azon, hogy a táncházas zene, a tánctanítások minél hitelesebbek legyenek. Nincs nehéz helyzetünk abból a szempontból, hogy rendkívül változatos anyagból tudunk gazdálkodni. A sok tájegységből nyilván csak szemelgetni tudunk, próbálunk évről évre újabbakat elővenni, olyanokat, amelyek éppen divatosak a táncházakban, valamint olyanokat is, amelyek talán kevésbé ismertek. Olyan felfedezések fűződnek a táncháztalálkozóhoz, mint például a kalotaszegi táncok, vagy a szászcsávási táncok, de mondhatnám akár a palóc vagy a matyó táncokat is. Az idei évben érdekes módon a bonchidai zene és tánc került több szinten is, több helyszínen is terítékre.

– Az idei programokból melyeket emelné ki?

– Idén lenne százéves Kallós Zoltán, ennek jegyében, összefogva a Kallós Zoltán Alapítvánnyal, meghirdettünk egy népzenei szemlét. Két életkori kategóriában (14–19, 20–25 év) kértük, hogy a zenész csapatok válogassanak Zoli bácsi gyűjtéseiből, és érdekes újításként nemcsak tánczenét kell muzsikálni, hanem egy-egy formációhoz énekes is csatlakozik majd, illetve legalább fele részben olyan tánczenét kell játszaniuk, ami valóban táncolható. Ez nem verseny, nincsen díj, ez egy szemle, amit neves mentorok fognak bírálni, és végül, akik bejutottak a nyilvános szemlére, a szombat esti gálaműsort megelőzően a nagyszínpadon közösen fognak muzsikálni a mentoraikkal, tanáraikkal. Idén már második alkalommal a táncháztalálkozó keretei között rendezzük meg a nemzetközi legényesversenyt. A Minden magyarok tánca – amelynek ötletgazdája Kovács Norbert „Cimbi” – szintén izgalmas program: 

a világ minden tájáról – Nyugat-Európából, Amerikából, néha még Ausztráliából is – eljönnek muzsikusok, táncosok saját költségükön, hogy az előre megadott tájegységi anyagot elmuzsikálják és eltáncolják a nagyszínpadon. Ez olyan szintű feltöltődés a résztvevőknek és a közönségnek is, amelyre évekig emlékezhetnek. 

Emellett ott van az Aprók bálja, a Tánchagyományaink program, egymást váltják a különböző tájegységi táncházak. Idén is folytatódik a Táncház díj, illetve a Táncház érmék kiosztása – ezekkel ismerünk el olyan szakembereket, akik a táncházmozgalom sikeréért sokat tettek. Az idei Táncház díjas az Üsztürü zenekar lesz, Táncház érmét pedig Kakuk Pál táncos, Dénes Zoltán operatőr kapnak, valamint olyan neves személyiségek, mint Kóka Rozália mesemondó, Lelkes Lajos és Stoller Antal koreográfusok.

„Hozzá vagyunk szokva a politikai irányváltásokhoz”

– Ezen a ponton nehéz jóslatokba bocsátkozni, mégis érdekelne, hogy ön szerint a politikai átrendeződés mit fog jelenteni a kultúrafinanszírozás, ezen belül is a népi kultúra támogatása tekintetében?

– A táncházmozgalom egy szakmai mozgalom, nem hierarchikus, nem fölülről van kitalálva, hanem alulról építkezik, elég sok spontán elemmel. Mi hozzá vagyunk szokva a politikai irányváltásokhoz. Nyilván ugyanúgy, ahogy a társadalom minden rétegében, ebben a közegben is vannak eltérő világnézetű emberek, ők békésen elvannak egymással. Tudomásul vesszük a történelem változásait, alapvetően az együttélésre, a kultúra közösségére alapozunk. És emiatt úgy gondolom, hogy a jelenleg változónak látszó politikai irányzat is a helyén és értékén fogja kezelni a népi kultúrát. Azt el kell mondanom, hogy a még regnáló kormány kiemelten támogatta a népművészet alkotóit, szereplőit, közreműködőit, például a Csoóri Sándor-programmal. Korábbi NKA kollégiumi kurátorként is mondhatom, hogy ez nagy segítséget jelentett. Remélem, hogy lesz ezen a téren valamiféle folytatás, azt pedig semmiképp 

nem gondolom, hogy háttérbe szorítható az az óriási tömeg, amelyik napi szinten a népművészetben él, táncházazik, muzsikál, táncol. Elég erőteljes a népi kultúra lobbiereje, ami egyszerűen az értékéből fakad.