Berán István: A tizenöt-húszezer vendég közül sokan itt találkoznak először a táncház élményével

Az Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásárra immár 44. alkalommal várják a közönséget április 4. és 6. között a Papp László Budapest Sportarénában. A táncházmódszer hatalmas seregszemléjéről, a népi kultúrához való viszonyunk változásáról és arról is beszélgettünk Berán Istvánnal, a Táncház Egyesület vezetőjével, a rendezvény fő szervezőjével, hogy a modern világban milyen fórumokon lehet a fiatal generációhoz közelebb vinni a népművészetet.

Berán István, az Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár fő szervezője Fotó: Bach Máté

– Évtizedek óta az országos táncháztalálkozó fő szervezője. A célkitűzésük módosult az évtizedek során?

– A célkitűzés az, hogy megőrizzük és építsük ezt a nagy közösséget, ami a kezdettől fogva nemcsak országos, hanem Kárpát-medencei, sőt az egész világon diaszpórában élő magyarság ünnepe is.

Ez egy seregszemle, ahol színpadi táncok, koreográfiák is vannak, de alapvetően tájegységi táncházak váltják egymást.

A rendezvény fontos eleme a vásár, ahol a minőségi kínálat a jellemző. A táncháztalálkozón szerencsére olyan erős a megjelenési igény – együttesek, hagyományőrzők, gyerekcsoportok, zeneiskolák jönnek évről évre –, hogy ennek a mederben tartása a feladatunk annak érdekében, hogy egyrészt mindenki megtalálja a helyét, másrészt változatos programot tudjunk nyújtani a közönségnek.

Kezdők is csatlakozhatnak bármelyik táncházhoz. Fotó: Orbán Miklós

– Manapság is akkora érdeklődés övezi az eseményt, mint a kezdetekkor?

– A táncháztalálkozó egyedi jellege sokat változott. Napjainkban se szeri, se száma az alkalmi és rendszeres táncházaknak, folkkocsmáknak, népzenei koncerteknek és gyerekprogramoknak. Mi azon dolgozunk, hogy az „itt és most” élményt  mindenki megkapja, aki eljön. A táncháztalálkozó nem megrendelő-végrehajtó viszonyban szerveződik, hanem a társszervezőink – a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség, a Martin György Néptáncszövetség, az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége, a Hagyományok Háza – mind magukénak érzik, proaktívak, maguk is pályáznak egy-egy programpontra, hirdetik az eseményt saját csatornáikon keresztül.

Korábbi felméréseink szerint a tizenöt-húszezer vendég közül sokan itt találkoznak először a táncház élményével.

– A fiatalok körében mennyire népszerű a táncház, a népzene? A modern világban egyáltalán hogyan lehet velük megkedveltetni a népművészetet?

– Erőltetve semmiképpen. Ha ma valaki népzenével szeretne foglalkozni, táncolni szeretne, abszolút megvan rá a lehetőség. Kiterjedt hálózattal működik az alapfokú művészeti iskolák rendszere, számtalan gyerektánccsoport van, és ma már egyetemi szinten lehet népzenét, néptáncot tanulni, tehát akár hivatásul is választható. Én a szájról szájra terjedésben, a barátok vonzásában, az életkori hívásban hiszek. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez működik, mert például ősszel a Fonó Táncházak éjszakáján vagy a Budapest Park nyári táncházaiban is évről évre egyre több a tizenhat-tizennyolc éves fiatal. Nagyot lendített a mozgalmon a Fölszállott a páva tehetségkutató verseny is, és persze az egyik fontos befogadó lépcső a táncháztalálkozó.

– A háromnapos esemény az archaikus népművészet és a modern előadó-művészet, a falu és a város egymásra hatását jeleníti meg. Tapasztalatai alapján a közönség és a szakmabeliek számára mi a legvonzóbb az országos táncháztalálkozóban?

– Legfontosabb a találkozó jelleg. Itt emberi léptékekben, mégis egy helyen minden látható, megtapasztalható, átélhető. Be lehet állni akár kezdőként is bármelyik táncházba, ki lehet próbálni kézművesmesterségeket, és ez élményt jelent minden korosztálynak.

Gyerekcsoportok is fellépnek az Országos Táncháztalálkozón. Fotó: Orbán Miklós

– Az idei programok közül melyeket emelné ki?

– Idén nálunk lesz a Legényesverseny és azok a táncosok, akik itt díjazásban részesülnek, fellépnek a nagyszínpadon is. Kiemelendő program az ezredfordulón zajlott Utolsó óra gyűjtéssorozattal kapcsolatos kiállítás, Kása Béla fotóművész képeiből. A Minden magyarok táncát szintén kiemelném, itt a diaszpóra képviselői vesznek részt egy közös táncban. A Közös ég alatt programban a Magyar Állami Népi Együttes tagjai együtt lépnek fel gyerekegyüttesek tagjaival. A vasárnapi teadélután a művészeti szakiskolások találkozója. Itt nem versenyeznek, hanem együtt muzsikálnak, együtt táncolnak, s ennek teljesen más íze van. Ráadásul „adatközlők” is fellépnek majd velük. Azokat a csillogó szemeket látni kell, amikor Kodoba Florin prímás ott muzsikál közöttük, vagy éppen a szászcsávásiak! A Kárpát-medencei Öregtáncos-együttesek Szövetsége is érkezik. Évközi projektünk, a Táncházakadémia is be fog mutatkozni a találkozón.

– Lassan kihalnak a hagyományőrző, adatközlő mesterek. Kell-e attól tartanunk, hogy nem lesz, aki továbbviszi mindazt, aminek ők a birtokában vannak?

– A paraszti vagy a pásztorhagyományokban élők közül az igazán nagy egyéniségek már nincsenek közöttünk, ezt sajnos be kell látni. Azonban – ahogy már korábban mondtam – hatalmas mennyiségű, jól hozzáférhető archív anyag áll a szakemberek rendelkezésére, így mind a zenész, mind a táncos kollégák ebből meríthetnek tudást. Egyelőre nem a stilizálás felé haladunk, hanem a tájegységre, prímásra, táncosegyéniségre lebontott elsajátításánál és átadásánál tartunk. Ez a nagyközönségnek kicsit talán megnehezíti a bekapcsolódást, de a hitelesség szempontjából fontos. Évről évre növekszik azoknak a tábora, akik műkedvelőként napi szinten „fogyasztják” a népművészetet, illetve azoké is, akik hivatásként űzik.