– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a legelső táncháztalálkozón is ott voltam, akkor még zenészként. Jó darabig ebben a minőségemben vettem részt, az utóbbi pár évtizedben pedig már a szervezési oldalon dolgozom – mesélt Berán István a maga szerepéről. A kezdetekről elmondta, hogy a legelső, 1982-es találkozó a Budapesti Tavaszi Fesztiválhoz kötődött, s akkor már tíz éve létezett a városi táncházmozgalom. Hozzátette, hogy Erdélyben már volt egy ilyen rendezvény egy-két évvel korábban, arra a mintára hozták létre itthon is a találkozót, amelynek váratlan sikere lett. A szervezők célkitűzése nem sokat változott. Berán Halmos Béla megállapítását idézve úgy fogalmazott: ez egy seregszemle, ahol meg tudjuk mutatni magunkat, azt, hogy mennyi ága-boga van az élő népművészetnek. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a találkozót a kezdetektől fogva nem a múltba fordulás jellemezte, mint ahogyan a táncházmozgalmat sem.
Azóta persze sok minden megváltozott. Az első egy-két évtizedben, főleg a rendszerváltás után, amikor átjárhatóvá váltak a határok, sok hagyományőrző, adatközlő mester volt a vendége a táncháztalálkozónak. Őket aztán a hétköznapi táncházakba, fesztiválokra is egyre többször hívták meg. Ők azonban lassan elfogynak. Helyükre olyan fiatalok lépnek, akik hagyományőrző szinten veszik át a stafétabotot. Ilyen például a Magyarpalatkai Banda, a Szászcsávási Zenekar. Időközben kiszélesedett azoknak a köre, akik a mindennapjaikban foglalkoznak népművészettel, hiszen népzenét és néptáncot már alap-, közép- és felsőfokon is lehet tanulni.
A népművészettel való foglalkozás sok embernek egzisztenciát is jelent. Emellett nagy tömegeket mozgat meg a népi kultúra, ami a táncháztalálkozókon is megmutatkozik. Ez a kettősség mutatkozik meg abban is, ahogy az alulról szerveződő, amatőr mozgalom lassan intézményesült.
Berán István úgy látja, hogy az intézményesülés fontos, hiszen annak, hogy hiteles tananyagokhoz, gyűjtésekhez hozzá lehessen férni, ez elengedhetetlen feltétele.
Azt tapasztalom, hogy a művészeti iskolákban olyan csodálatos műhelyek alakulnak ki, amik bízvást nevezhetők közösségnek, és ez nemcsak Budapesten van így, hanem vidéken, sőt a határon túl is. Én nem érzem, hogy a közösségi jelleg sérült volna, inkább azt gondolom, hogy kiterjedt. Az együttesekben a táncház módszer képezi a mindennapi munka alapját. Megsokasodott azoknak a helyeknek a száma, amelyek a népművészettel foglalkoznak. Az amatőr bájt talán már nélkülözik ezek a közösségek, de ez egy szükségszerű és jó folyamat. Működik egy szinte láthatatlan szakmai kontroll, amit tréfásan „folkrendőrségnek” nevezünk. Ez a táncháztalálkozón is érvényesül: Busai Norbert táncszerkesztő és Árendás Péter zenei szerkesztő nagyon odafigyel a hitelességre
– fogalmazott mosolyogva.
Persze tény, hogy időközben klasszikus táncházklubból ma már jóval kevesebb van, mint a hőskorban. Ennek az lehet az oka, vélekedik a táncháztalálkozó fő szervezője, hogy annak idején csak a klubokban lehetett hozzáférni ehhez a zenéhez, mára viszont általánossá vált a táncegyüttesek munkájában. – Szerintem maga a tudás, a táncok „lábon vannak”, a muzsikák bent vannak a fülekben, csak máshol vannak a hangsúlyok – tette hozzá.
„Senki sem számolt azzal, hogy rockzenei mércével mérhető érdeklődés lesz iránta, a bejárat előtt kígyózó sorokkal, vécéablakon bemászással, dulakodással, üvegtöréssel, csörömpöléssel. A rendőrök időnként szirénázva szaladtak oda, mert legalább kétszer annyian akartak bejutni, mint amennyi hely volt” – írja Jávorszky Béla Szilárd A magyar folk története című kötetében az első táncházról. De vajon hol tart ma a táncházak népszerűsége?
– Amit Béla felidéz, annak én személy szerint is részese voltam. A Fővárosi Művelődési Házról ír, amelynek nagyon korlátozott befogadóképessége volt. A táncház a hajdani körteremben zajlott, néhány száz ember fért csak be ide. Kopásig hallgattuk a kazettákat, nem voltak hanglemezek, nem lehetett könnyedén hozzájutni a tudományos gyűjtésekhez – emlékezett Berán István, aztán hozzátette: Sebő Ferenc már akkor tudta a megoldást.
Hogy mit csináljunk, ha túl sokan jönnek a táncházakba? Nyissatok egy másikat, aztán egy harmadikat, aztán egy negyediket.
És ez így is történt. A fővárosban a hét minden napjára esett egy táncház. Ott volt a Kinizsi Klub, a Józsefvárosi Klub, azaz a Somogyi Béla utcai táncház, a Bem rakpart, az Almássy tér. A hagyományőrzésnek azóta saját hagyományrendszere is lett. Erről a találkozó szervezője elmondta, hogy minden táncot tanítással kezdenek, így az is bátran beállhat, aki nem annyira gyakorlott, ugyanakkor sokan már szabadon táncolnak.
– Ez az érzés nyilván más, mint a hőskorban, de nem véletlen, hogy negyvenharmadik éve létezik a rendezvény, s hogy stadionméretű helyen is megél. A táncháztalálkozón a folkkocsma az, ami kicsit visszaadja a régi hangulatot, szintén lenyűgöző a Minden magyarok tánca nevet viselő félórás program, de ez hosszú hetek előkészületével alakul ki. A világ minden tájáról érkező két-háromszáz ember, többségében amatőrök mutatják be egy előre megbeszélt tájegység zenéjét, táncát: ezúttal a székit. Nap mint nap ebben élek, rengeteg emberrel van kapcsolatom a legfiatalabb korosztálytól az idősebbekig, és úgy érzem, hogy a „táncházas érzésvilág” nem szűnt meg. Aki ebbe bekapcsolódik, az táncházasnak érzi magát – foglalta össze, majd hozzátette: – Két éve, amikor épp ötvenéves volt a városi táncházmozgalom, elindítottunk egy kampányt. Arra kértük az embereket, hogy küldjenek be táncházas emlékeket, fotókat, történeteket a világ minden tájáról (pont Jávorszky Bélát kértük fel rá, hogy szerkesszen ebből egy kötetet), és elképesztő mennyiségű dokumentum érkezett, többek között Ausztráliából, Új-Zélandról, Dél-Amerikából, Észak-Amerikából, Európa különböző pontjairól. Egy nagyszerű kötet született ezekből. Aki a táncházmozgalom indulásakor volt fiatal, nem biztos, hogy megtalálja ugyanazt az érzést. Az viszont reménykeltő, hogy újabb és újabb generációk kapcsolódnak be, és kerülnek közelebb a népi kultúrához.
Borítókép: Berán István, a Táncház Egyesület vezetője, a rendezvény fő szervezője (Fotó: Bach Máté)
