„Én a batikolás nyelvét beszélem”

A XVIII. században Magyarország jelentős selyemtermelő volt, sorra születtek szakkönyvek a selyemhernyó tenyésztéséről. 1840-ben még Széchenyi István is írt egyet Selyemrül címmel. Szarka Flóra selyemfestő Délkelet-Ázsiában leste el a szakma fortélyait, de Indonéziából nem anyagokat és mintákat hozott haza, hanem a gondolkodásmódot és a munkához való hozzáállást.

20210405 BUDAPEST Szarka Flóra selyemfestő művész fotó: Havran Zoltán (HZ) Magyar Nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Azért kérte a honlapján az ismerőseitől, hogy írják meg a három leg­ismertebb műalkotás címét, mert szeretné megfesteni őket?

– Nem. Az Etyeki Alapfokú Művészeti Iskolában héttől tizenhat éves korig tanítom a diákokat. Kézműves dolgokkal foglalkozunk, rajzolunk, festünk, és azt a feladatot szeretném nekik adni, hogy másoljanak le festményeket. Fantasztikus gyerekek, én már most tudom, hogy szenzációs rajzok születnek majd.

– Kiknek tanít selyemfestést?

– Amíg belefért az időmbe, mindenféle korosztállyal foglalkoztam. A legfiatalabb tanítványom kétéves volt. Selyemfestés közben kitolódik a gyerekek figyelme és jól tudnak koncentrálni a munkára. A felnőtteket is megnyugtatja, kikapcsolja az alkotás. Mostanában azért festek sokat, mert tavaly elnyertem egy pályázatot új batikolt selyem képek készítésére a Nemzeti Kulturális Alapnál, és közeledik a leadási határidő.

– Mióta foglalkozik textillel?

– A Bakonyban nőttem fel egy kicsi faluban, amelynek a végén volt egy kertészetünk, ahol sokat dolgoztam. Gyerekkorom óta vonzódtam az albumokhoz, és híres festők élettörténetét bújtam. A helyi gimnázium elvégzése után a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam textil szakra, ahol Rónai Éva gobelinművésztől tanultam. Ügyesen szőttem vele a gobelineket, de látta, hogy nem az a temperamentumú ember vagyok, aki sokáig tud egy helyben ülni. Úgy gondolta, a batikolás közelebb állna hozzám. Egy nap azt a feladatot kaptuk, hogy menjünk el mintákat gyűjteni. A csoporttársaimmal a Hopp Ferenc Ázsiai Múzeumot választottuk, ahol akkor az indonéz nagykövet magángyűjteményéből rendeztek kiállítást. Amint megláttam az első batikolt textilt, azonnal eldöntöttem, hogy elmegyek Indonéziába.

Szarka Flóra selyemfestő egyedi termékeihez az általa megálmodott mintákat és színeket használja
Fotó: Havran Zoltán

– Ennyire megragadta?

– Teljesen magukkal ragadtak a tüzes, egészséges földszínek! Az utazás ötlete elraktározódott a fejemben, és amikor választás elé kerültem, mindig figyelembe vettem, hogy melyik döntésemmel kerülhetek közelebb a célomhoz. Fejlesztettem a rajztudásomat, és úgy gondoltam, ahhoz, hogy eljussak Indonéziába, be kell kerülnöm az Iparművészeti Egyetemre. Három évvel később fel is vettek. A textil szakon különböző technikákat tanítanak, de engem igazából a selyemfestés érdekelt. Indonéziában általában nem selyemre festenek, hanem nagyon jó minőségű pamutra. Én batikoltam pamutot is és selymet is. Az általam használt eljárásokkal a pamutnak és a lennek egy idő után kifakul a színe, de a selyemnek nem, az megtartja azt a színminőséget, amellyel megfestem. Úgy gondoltam, a selyem az az anyag, amelyre garanciát tudok vállalni. És ez 25 éve így is van. A legősibb textilfestési eljárásokat rezervaeljárásoknak hívják, ami annyit tesz, hogy megóvjuk a textil felületét a festéstől. A batikolásnál forró viasszal lefedjük a textil bizonyos részeit, ahová nem akarjuk, hogy befolyjon a színezék. Festés után a viaszt eltávolítjuk, hogy az anyag használhatóvá váljon. A selyemfestésnél a batikolásra szánt mintáimat tiszta hernyóselyemre rajzolom fel.

– Végül hogyan jutott ki Indonéziába?

– 2002-ben elnyertem Indonézia egyéves ösztöndíját. Emlékszem, amikor landolt a repülő, kinéztem az ablakon, és arra gondoltam: „Te jó ég, mibe keveredtem már megint?” Úgy érkeztem meg Jakartába, hogy a magyaron kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltem. Nem hiszek a lehetetlen dolgokban. Már akkor is tudtam, hogy a zene és a művészet világnyelv. Én a batikolás nyelvét beszélem. Szerencsémre azért az iskolába behívtak egy indonézül beszélő magyar embert, aki segített kitölteni a beiratkozási papírokat. Az ösztöndíjat minden évben száz diák nyerte el a világ minden tájáról. Általában a fele három hónap után feladta, és hazament. Én nem. Amikor júliusban megérkeztem, szinte csak annyit tudtam, hogy „I don’t know”, decemberben már telefonon beszéltem angolul, májusban pedig már indonéz nyelven is. Batikolni tanultam, a helyi galériákba, műhelyekbe látogattam.

– Mi tűnt fel a leginkább?

– Rengeteget kutattam, ­például a mintákat, amelyek legtöbbször a termékenységet, a bőséget, az erőt szimbolizálják. Indonéziát félbevágja az Egyenlítő, ezért gyakori a trópusi eső minta. Van mintájuk a tengeri és szárazföldi élőlényeknek, amelyek a szultán ceremóniaviseletét díszítették. A törött kard minta az ellenségnek szólt, mutatva, hogy hasonlóan hullanak el, ha megtámadják a szultánt. Természetesen a színeknek is van jelentésük. A mintákból régen azt is tudták, hogy valaki a sziget melyik részéről származik.

Tiltott minták is léteztek, amelyeket csak a szultán hordhatott.

Csupán a táncosok voltak kivételezett helyzetben, akik ha eposzi személyt vagy istenséget jelenítettek meg, akkor jogosulttá váltak a viselésükre. A manufaktúrák titkos receptúrákat használtak különleges mintákkal és színekkel. Személyre szóló egyedi selyemtermékeimhez én is az általam megálmodott mintákat és színeket használom. Ennek a világon egyedülálló magas batikolási kultúrának öt nagy központja létezik Jáva szigetén, melyekből négyet sikerült bejárnom. A batikolás olyan magas színvonalú mintázási eljárás, hogy Indonéziában udvari művészetnek számít.

2009-ben a batikolás technikáját az UNESCO a szellemi világörökség részének nyilvánította.

– Két éve milyen céllal tért vissza Indonéziába?

– Egy hónapos kutatáson vettem részt. Az első utam során azt éreztem, hogy még a csoda közepén ülök, de mindezt nemsokára elmossa a turizmus. Ma már helyenként egészen európaiak a körülmények. A második utamon már nem volt szükség arra a fajta túlélési ösztönre, amire 2002-ben számtalanszor. Nagyon megváltozott ott is a világ. Régen az emberek batikolt ruhákban jártak. Manapság az ünnepeken még felveszik a batikruhákat, de két éve szembeszökő volt, hogy a hétköznapokon már nem nagyon hordták, inkább farmerben és pólóban jártak. Jáva szigetén az ötödik nagy központba egyik utamon se jutottam el, ami azért jó hír, mert van célom: vissza kell mennem.