Száműzött lovagok, nyomorult hajtók, kitagadott fattyúk, táncoló állatok, üzekedő mesehősök és vér, vér mindenütt. Bolondok, szüzek, költők és kisfiúk menekülnek a falka elől. Hercegek, tisztek, tisztviselők, miniszterek és kegyencnők ünnepelnek a szépen elrendezett zsákmány fölött. Meztelen emberek sírgödrüket ássák. De fel a fejjel, fegyvert viselsz, úgyis te nyersz.
Néhány közismert és mindenkinek érthető kép a Hobo Blues Band idén 35 éves dupla lemezéről, a Vadászatról. A Mesél az erdő, a Hajtók dala, Az üldözés rövid, de véres, az Orgia és a többi, nemzedékekre ható dalt szeptember 6-án élőben hallhatjuk a Barba Negra Trackben.
Földes László Hobo nagyszerű zenészekkel játszik együtt
Fotó: Mirkó István
A szűkszavú koncerthirdetések láttán támadó hatalmas érdeklődés is jelzi a Vadászat helyét a magyar zene történetében – ilyen általánosan kell fogalmaznom, hisz az album jócskán túllép a rock és a blues keretein.
A lemezt sokan és sokféleképpen méltatták már, az bizonyos, hogy kétfelől is megsegítette születését a sors. Földes László Hobo, Deák Bill Gyula, Póka Egon, Tátrai Tibor és Döme Dezső között (sajnos) megismételhetetlen volt az összhang – vagy a koncepció ereje, a tablóképszerű dramaturgia tartotta a sok öntörvényű dudást és a számtalan közreműködőt a csárdában?
A Vadászat allegóriáját több generáció tekinti történelmi, kultúrtörténeti áthallásokkal átszőtt korrajznak – a Földes László szövegeiben megjelenő alakok és helyzetek ugyanis többnyire meseiek, vagyis minden korban érvényesek. Koldusok, királyok, bolondok, vadak, vadászok, hajtók mindig voltak és egy darabig lesznek is, mert a fránya emberi természet valahogy mindig ilyen közösségi dinamikát szenved össze magának.
A Vadászat utalásrendszerének két széle körülbelül a Piroska és a farkas, illetve Jack Kerouactól A remete története című kis költemény. Utóbbi egyszerre iszonyú, áhítatos és csodás fohász a létforgatagból való megszabadulásért. Szóval olyan széles a szellemi horizont, hogy öröm nézni, van itt operett, groteszk ballada, csatába hívó rockhimnusz, mocskos és dögös blues, úttörődal, rengeteg bohóckodás, hangjátékba illő effekt.
Nem szigorú dramaturgiájú, a konkrét hangjátékig elmerészkedő, következetesen végigmesélt történet ez, mint a Cseh–Bereményi párostól a Frontátvonulás vagy a Nyugati pályaudvar, Földes elvégre nem drámaíró, viszont széles olvasottságú autonóm alkotó, aki nagyszerű zenészeket győzött meg arról, hogy játsszanak el vele egy középkori vásári komédiát, afféle rock-commedia dell’artét.
Az atmoszféra kortalan, mintha vándorszínház jeleneteit vagy vándorcirkusz számait látnánk egy posztapokaliptikus vásártéren, hol bábozást, hol zsonglőrködést, hol képmutogatást (ez a szegény, de jó kézügyességű középkori színházcsinálók műfaja volt, a történet elmesélését táblákon mutogatott képekkel illusztrálták. A közérthetőség miatt templomban, liturgikus keretek közt is alkalmazták), hol a leggroteszkebb freak show-t.
Ezt a sok finomságot a puszta lemezhallgatásból is ki lehet hozni, de a könnyen föllelhető 1984-es lemezbemutató koncertfelvétellel fokozhatjuk is az ingereket. A korszerű fényfestésektől és lézershow-któl kiégett tudatnak jólesik a hagyományos színházi eszköztár és a rock összeadódó nyersesége és közvetlensége.
Egészen abszurd, ahogy Hobo udvari bolondként, szomorúbohócként vonaglik és gesztikulál törpék vagy táncosnők társaságában, testre tapadó fekete artistaruhában, vagy ahogy Bill királyfisat játszik a falovacskán, hátul meg a stüszi vadász lesi, kire lőjön legközelebb. Kíváncsian várjuk, mit látunk majd a Barba Negrában.
