Mint írta, „A diszkó az utóbbi évek legnépszerűbb szórakozási formája. Hazai megjelenésekor már bizonyos mértékig átalakult. Elsősorban nem lemezpropagálást – disco-jockey (sic!) –, hanem táncos szórakozást jelent. Nálunk a lemezlovasok inkább zenei szerkesztői, hangulatteremtő feladatokat látnak el. A diszkók előbb néhány művelődési és ifjúsági házban, egyetemi klubban, később – a vendéglátóipar üzleti érzéke alapján – bárokban, éttermekben, presszókban találtak otthonra. Ma a klubokban, művelődési házakban, iskolákban szerveződnek tovább – inkább alkalmi rendezvények keretében. […] Kevés a hazánkban forgalomba került diszkólemez és felvétel (hatására virágzik az illegális zenei börze), kevés a disc-jockey, túlzsúfoltak a rendszeresen nyitva tartó, nyilvános diszkók, az üzleti szellem eluralkodásával a vendéglátásban működő diszkók egy részénél az alapvető egészségügyi és alkoholkorlátozási előírásokat sem tartják be, a megfelelő körülményeket teremtő diszkók drágák. Az alkalmi diszkók a felkészületlen rendezőgárda, belső magatartási gondok, a tisztázatlan árfolyamok (150-2000 Ft) miatt sok problémával küzdenek. Tehát a diszkó – mint új divat – magára vette a szórakozás régi gondjait.” A jelentés szerint a tánciskolák megszűntével a fiatalok tánckultúrája alábbhagyott, a diszkókban csupán egymástól tanultak, de a páros helyett az egyedül táncolás dívott. A diszkóversenyek tánckultúrát fejlesztő hatását viszont Lendvai Ildikó elismerte.