A zene és a költészet megőrzi azt, ami elvész

– Az igazi remekművek a csúcson találkoznak, és ott már nem az fontos, hogy egymástól világnézetileg különböző írók hozták létre őket, hanem csak a minőségük számít — mondta az irodalmi megosztottságról a 87 éves Czigány György József Attila-díjas költő, író, zenei szerkesztő, érdemes művész. A társadalom legszélesebb rétegeit megszólító, idén ötvenéves Ki nyer ma? című, klasszikus zenei rádiós játékműsor alapítója szerint a műsor sikere abban állt, hogy az emberek ösztönösen kötődnek a széphez, a zenéhez, a költészethez, tehát mindahhoz, ami az életüket szebbé teszi.

Szilléry Éva
2019. 03. 11. 8:55
null
„A professzoroktól kezdve az egyszerű emberekig szívesen hallgatták, sőt játszották is” Fotó: Kurucz Árpád
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondta, hogy igényt kell teremteni a nézőben a jó kulturális műsor iránt, nem pedig haladni a felszínes, nézettségi mutatókat döntögető programokkal. Ez a fajta hozzáállás lehet a kulcsa a Ki nyer ma? több évtizedes sikerének?

– A Ki nyer ma? 1969. március 3-án indult, a klasszikus változat mintegy harmincnyolc évet ért meg. Azonban ma is vannak műsoraim, amelyekben hasonló játékot játszom. Például a Ki nyer ma a Marczibányin? Ezt a Marczibányi Téri Művelődési Központban irodalommal, versekkel és élő zenével kiegészítve játsszuk alkalmanként. A Magyar Katolikus Rádióban pedig némileg módosítva született újra a műsor. Hogy mi tartotta életben? Nem annyira az általam kitalált forma vagy a műsorvezetők személyisége. Inkább az emberek szívében meglévő zeneszeretet: az, hogy ösztönösen valami jóhoz szeretnének ragaszkodni, nemcsak szebbé teszi a mindennapi életet, hanem az emberi méltóságot is szolgálja. A szép iránti kíváncsiság ott él az emberekben, ezért érdekelte őket, hogy mit fogunk nap mint nap játszani.

– Akkor a társadalom szinte teljes skáláját megszólította a műsor.

– A legkülönbözőbb rétegek, a professzoroktól kezdve az egyszerű emberekig, a szakemberektől kezdve a lai­kusokig szívesen hallgatták, sőt játszották is. Régen a műsor székhelyére, az Astoria Szállóba jött egy kedves fiatalember, aki postásként dolgozott, és mindig úgy intézte, hogy akkor érkezzen meg, amikor a játék zajlott. Letette a leveleket, meghallgatta az adást, azzal indult tovább. A Bartók rádióban meséltem el ezt az emlékemet, erre felhívott valaki és azt mondta: „Én voltam az a postás, csak akkor húszéves voltam, most meg hetven vagyok.” Ötven éve is játszottam vele, és most nemrégiben újra. Megint nyert. Akkoriban arra kértem kisiskolás fiam tanárait, hogy nézzenek utána, van-e olyan gyermek, aki pontosan akkor született, amikor a műsorunk. Megtalálták! Korondi Annának hívták a tízéves hölgyet. Ő Korondi György operaénekes kislánya volt, és azóta Európa-hírű opera-énekesnővé vált. Annát, mint egy élő biológiai órát, rendszeresen meghívtuk, hogy rajta mérjük a műsor életkorát. Ilyen játékok, személyes dolgok vették körül a műsort. Azt gondolom, hogy az emberek az élő jellegét is szerették, mert érezték, hogy ez valami őszinte, természetes dolog, nincs mögötte manipuláció. Minden úgy történik benne, ahogyan az életben: a véletlen szüli.

A helyes válaszra kíváncsi a műsorvezető az Astoria halljában
Fotó: Fortepan

– Vallja, hogy a vers elvontságában olyan, mint a zene. De nem érez megalkuvást abban, hogy annak idején nem zongoraművészként folytatta a karrierjét, ahogyan a Zeneakadémia elvégzése után várható lett volna, hanem költőként és szerkesztőként?

– Számomra előbb volt a költészet, mint a zene. Kamaszként versenyeken is részt vettem, és mindenféle szerkesztőségekbe beküldtem a verseimet. 1946-ban a Szent Gellért-jubileum tiszteletére szabadtéri misét tartottak a Gellért-hegy oldalában Mindszenty József hercegprímással. Meghirdettek egy pályázatot, amire én egy háborús novellát küldtem be, amely lazán összefüggött a Szent Gellért-motívumokkal. Megnyertem a fődíjat, pedig egyetemisták is indultak. Nagyon megható volt tizenöt és fél évesen a hangszóróból hallani a nevemet, majd Mindszenty hercegprímástól átvenni az elismerést. Ez éppen olyan nagy öröm volt nekem, mint hatvan évvel később a Prima Primissima díj átvétele. Viszont az ötvenes években nemhogy egy fiatal költő nem tudott az írásaiból megélni, de Weöres Sándor és Ottlik Géza is műfordításokból tartotta fenn magát. Akkor kerültem a konzervatóriumba, majd a Zeneakadémiá­ra. Így lettem 1956-ban végzett zongoraművész, de az irodalom továbbra is izgatott. A Magyar Rádióba kerülve inkább a szöveges műsorok érdekeltek. Több évtizedet eltöltöttem rádióban és televízióban, rengeteg műsort készíthettem irodalomról és zenéről. Engem mindez kárpótolt azért, hogy én magam nem vagyok olyan koncertező zongoraművész, mint akikről a műsoraim szólnak.

– Verseinek nagy része az Isten-élményből fakad. Hogyan fogadta a kommunista diktatúra ezt az attitűdöt?

– Nem nagyon érdekelte őket. Az irodalom a rádióhoz viszonyítva a szellemi élet kevésbé frekventált része volt. Huszonöt versem – Borsos Miklós előszavával – A magunk kenyerén című antológiában jelent meg 1972-ben, akkor már nem nagyon kötöttek bele az ilyesmibe. Pilinszky János gyönyörű istenes verseit is lehetett már publikálni, de szerintem nincs katolikus vagy keresztény költő, csak ilyen élményű költő létezik. Minden költészet a teljességre törekszik. Nekem ugyanannyi szerelmes vagy filozófiai gondolatokkal megtűzdelt versem van, mint vallási, hitbéli témájú. Nem származott ebből különösebb kellemetlenségem, sőt több műsort készíthettem Pilinszkyvel, Weöressel, Borsossal vagy Somogyi Józseffel, akik valóban keresztény szellemű alkotók voltak.

– Milyen volt az 1956-os forradalom után a rádió főmunkatársaként dolgozni?

– Még a forradalom előtt, tavasszal kerültem a rádióhoz, mert muzsikusokat kerestek szerkesztői munkára. Jó pár évig nagyon feszült volt a légkör, ezért óvatosabban kellett fogalmaznom. De folyamatosan készítettem az irodalom és a zene jegyében fogant műsorokat, amelyek valamelyest felszabadították ezt a hangulatot.

– Mennyire volt összetartó az akkori irodalmi élvonal, központban az újholdasokkal, akikkel később műsorokat is készített a televízióban? Ottlik Géza, Mándy Iván, Lengyel Balázs a barátaivá váltak?

– Annak idején politikai okok miatt szűnt meg az Újhold, Nemes Nagy Ágnesék pedig létrehozták az Újhold évkönyveket, amelyekben én is szerepelhettem. Az újholdas szellem jegyében született ez a sorozat, és Csoóri Sándortól kezdve nagyon sok olyan költő szerepelt benne, akik nekik fontosak voltak. A teljes magyar irodalmat igyekeztek megszólaltatni, és azt gondolom, hogy egy nyitott, mégis összefüggő, erős baráti alapon nyugvó kör volt.

– Hogy látja az irodalmi élet mai megosztottságát?

– Valóban létezik széttagoltság, ami nem szerencsés. Szerintem csak az alkotás színvonala és az élmény ereje számít, nem pedig az, hogy az írónak mi a magánvéleménye bizonyos politikai kérdésekről. Valamikor ezt Nemes Nagy Ágnes úgy fogalmazta meg, hogy akárcsak a gúlának, ha kicsi és jelentéktelen dolgokról van szó, akkor egyes pontjai távol vannak egymástól, de ahogy a magaslatok felé tartunk, a művek színvonala is emelkedik, a csúcson pedig találkozhatnak. Az igazi remekművek esetében nem az a fontos, hogy egymástól világnézetileg különböző írok vagy azonos véleményen lévők hozták létre őket. Szóval azt hiszem, hogy ezt a kérdést nagyobb távlatban érdemes szemlélni, nem a napi viták tükrében.

– Kit olvas ma szívesen?

– Nehezen látok, ezért felolvasnak nekem. A feleségem, Simon Erika interjúköteteket készít, ő segít találkoznom az irodalommal. Nagyon szeretem Ottlik Géza műveit, amelyeket érdemes újra és újra elolvasni. Mándy Ivánt szintén. Csehov Unalmas történetét és Tamási Áron Rendes feltámadás című novelláját is elővettük nemrég.

„A professzoroktól kezdve az egyszerű emberekig szívesen hallgatták, sőt játszották is”
Fotó: Kurucz Árpád

– Lokálpatriótaként kötődik a Krisztinavároshoz, de Győrt és Óbudát is otthonaként emlegeti.

– Krisztinaváros a kamaszkorom helyszíne, a háborút ott éltük meg, Győr pedig a gyermekkoromat jelenti. Óbudán is éltem néhány évig, azt is megszerettem, akárcsak a Rózsadombot. Sok emlék köt ezekhez a helyekhez. Pilinszkyvel Óbudán is találkoztam, ő a Csúcshegyen szeretett elmélkedni. Borsos Miklós egészen közel lakott hozzám, a Rómer Flóris utcában. De a II. kerületben Füst Milánnal, Illyés Gyulával is többször találkozhattam. A Krisztinavárosban évtizedekig orgonáltam a Havas Boldogasszony-plébániatemplomban, a kórust is kísértem és sokat improvizáltam a hárommanuá­los hangszeren. A költészet és a zene harmóniáját igyekszem költői esteken is megvalósítani.

– Talán kevesen tudják, hogy különleges vonzalmat érez a repülés iránt, olyannyira, hogy lányával, Czigány Ildikóval is sikerült megszerettetnie. Ő lett Magyarország első női uta­sszállító pilótája. Miért kötődik a repüléshez?

– Lehet, hogy én szerettettem meg vele, bár ő is a Zeneakadémián kezdte, és csak később döntött a repülés mellett. Lenyűgözött a repülés élménye, a gyerekekkel rendszeresen kijártam a repülőtérre meglesni a felszálló gépeket. A hatvanas években, a Kortársban megjelent első versem címe Kék világ, amely a repülésről szól. Később inkább a lányom miatt érdekelt ez az egész.

– Szerettei elvesztésével is szembe kellett néznie az elmúlt években. Miként tudott felülemelkedni a fájdalmon?

– A szüleimről, az első feleségemről és Zoltán fiamról van szó. A Zárófogadás című kötetemben írtam erről. Halottaink velünk maradnak, azon kell dolgoznunk, hogy magunkhoz öleljük őket. Nem elfelejteni, hanem megőrizni az emléküket. Azt hiszem, csak az élők távolodnak el egymástól, a halottak inkább közelednek hozzánk. Élőkkel és holtakkal élhetünk együtt a szeretetben.

– „A szeretet a lét őre” – így fogalmaz az egyik írásában.

– Ha megmagyarázzuk a verset, akkor már nem ugyanolyan intenzitással szólal meg. A szeretet nemcsak egy érzelem, hanem tudati vállalkozás is, az ember ugyanis elhatározza, hogy ki az, akihez tartozik, ki fontos neki. Hozzájuk nemcsak érzelmileg, hanem morálisan is ragaszkodik, hiszen a szellemi együttlétbe és a szeretetbe ez is beletartozik. Mindez a létet magát őrzi meg nekünk, ha így gondolkodunk. A zene és a költészet is mind arra való, hogy megőrizze azt, ami elvész.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.