– Ön kárpátaljai, ott is kezdte pályáját, otthon és a fővárosban is játszik. A járvány idején is működik ez a kétlakiság?
– Most szembesülök először azzal, hogy nem mehetek haza Kárpátaljára, pedig a családom fele ott van. A beregszászi színház tagjaként boldog voltam, amikor anyaországi felkéréseket kaptam, örömmel álltam a kihívás elé, ezért igent mondtam Kis Domonkos Márknak, a Déryné Társulat igazgatójának felkérésére is, de azt kértem, hogy a beregszászi színház is megmaradhasson az életemben. Egyik napról a másikra élünk, az utóbbi időben több előadásunkat is elhalasztották azért, mert a befogadóhely tart az új vírushelyzettől. Minden nap úgy kelek fel és úgy fekszem le, hogy nem tudom, mi lesz holnap.
– Eddig hogyan zajlik a Déryné-program, melynek a fő célja, hogy olyan vidéki kistelepülésekre vigyen színházat, ahol alig vagy sosem volt eddig?
– Színház mindenkinek – ez a fő üzenete a Déryné-missziónak. Programnak hívják, de én missziónak nevezem. Olyan csodálatos kis településekre is eljutottunk, melyekről eddig nem is hallottam: Géberjénben, Mátraballán vagy Mátraderecskén léptünk fel. Megható élményekben volt részem, hisz nagyon pozitív benyomásokat szereztünk, sokan eljöttek a darabokra, és csillogó szemmel nézték az előadást.
– Csillogó szemmel?
– Igen, úgy, mert ezek az emberek professzionális színielőadást vagy nagyon régen, vagy soha nem láttak. Amikor az ötéves gyermek odajön hozzád a János vitéz végén és azt kérdezi, „ugye jöttök még?”, vagy amikor egy tizenegy éves kisfiú megnézi a próbát, majd visszajön az előadásra, és a végén közli, hogy „erre csak azt lehet mondani, csodálatos volt, és köszönöm”, akkor duplán megdobban a szívem.
– Ebből a két visszajelzésből már úgy tűnik, hogy megérte. Pedig sokan kifogásolták a programra szánt támogatást, főleg a fővárosi újságírók, ahol több mint kilencven színház működik.
– Senki nem akadályozott meg senkit abban, hogy ezt megálmodja és megvalósítsa. Én boldog vagyok, hogy ennek a megvalósult álomnak a részese lehetek a Déryné Társulat tagjaként. Iszonyatos súlya, felelőssége és üzenete van ennek a programnak, ráadásul olyan lendületet kapok általa, mint a beregszászi színház után, mert az is hasonló küldetés, lényegében vándorszínház.
– És most Déryné Széppataki Rózát játssza a társulat új darabjában, melyet Vidnyánszky Attila rendez. Mit üzen ma a magyar színészet hőskoráról szóló színdarab?
– Amikor megtudtam, hogy ezt visszük színre, elmentem egy antikváriumba, és megvettem Herczeg Ferenc könyvét. Az antikvárius felsóhajtott: na végre valaki elviszi, harminc év óta itt áll ez a kötet, nem tudom, most miért veszik elő újra Herczeg Ferencet. Ezt nem értettem, a karanténban elolvastam a darabot, és akkor sokkal jobban körvonalazódott, hogy mit is akar üzenni és mennyire időszerű.
– Milyen Déryné bőrébe bújni? Milyennek látja az alakját?
– Szerintem Déryné iszonyatosan erős nő volt, aki véghez vitt egy nagy csodát: sikerre vitte a magyar színjátszás ügyét, sok más kortársával karöltve. Erő, kitartás és céltudatosság volt benne. Hisz ma már ki kapná fel a batyut, és mondaná azt, hogy gyerekek, indulunk Miskolcra, szedjétek elő a holmit, pakoljatok fel a szekérre?
– Azt mondta, hogy erős nő volt. Mit szól ahhoz, hogy a Berlinalén ezentúl nem díjazzák külön a férfi és a női szereplőket?
– Azt, hogy nem jó irányba haladunk. Értetlenül állok a döntésük előtt, amiből több hasonló következhet. A kettő nem ugyanaz, hisz én másként nyilvánulok meg, nőként másként kommunikálok és másként létezem. Egy női lélek másként ábrázol, közöl, egy férfilélek szintén, a kettőt nem lehet összehasonlítani. Ennél sokkal fontosabbnak tartom azt, amit Déryné története üzen: tud németül játszani, de nem akar, viszont kiáll egy ügy mellett, és tűzön-vízen át, gerincesen képviseli azt. Ezért is örülök, hogy elővettük Herczeg Ferencet, mert a maga klasszikusságában – lett légyen az beszéd, jelmez vagy díszlet – férfi- és női szerepeket lát majd a néző.
– Tehát nem zakóban vagy melegítőben látjuk majd Dérynét.
– Egyáltalán nem. Nehéz megszokni ugyan, de nagyon jó érzés egy hatalmas krinolinban lenni a színpadon, és arról már kevesebbet beszélünk, hogy az ilyen ruhák micsoda tartást adtak a nőknek.
– Beregszászról indult, most Vidnyánszky Attila darabjában lép fel. Mit gondol a személye körüli vitákról?
– Értetlenül és döbbenten nézem a körülöttünk zajló eseményeket. A tiltakozók önkényességről pedig annyit, hogy ha én annak idején bemegyek a Pesti Magyar Színiakadémiára, és azt mondom, hogy márpedig nekem ez vagy az legyen az igazgatóm, akkor páros lábbal rúgtak volna ki. A tiltakozást kísérő egyéb megnyilvánulások közül is többet felháborítónak találtam.
Tarpai Viktória missziónak tartja a Déryné-programot
Fotó: Havran Zoltán
– Ott volt például Sodró Eliza levele vagy Sándor Erzsi posztja. Mindkettőben volt egy-egy laza ukránozás („Vidnyánszky Attilának egy kicsit az orosz is az anyanyelve” stb.), de azt is pedzegették, hogy egy határon túli magyar nem ért a fővárosi kultúrához, bármit is jelentsen az.
– Mindkét állítás felháborító, ráadásul azt írta Sodró Eliza: fáj neki, hogy a sváb dédapját elhurcolták az oroszok, ezért sem nézi jó szemmel Vidnyánszkyékat. Minden düh és arrogancia nélkül üzenem neki, hogy szívesen elviszem Kárpátaljára, és megmutatom neki a málenkij robot emlékműveit vagy megismertetem vele a történelmi múlt ezen részét. Vajon tudja, hogy Nagymuzsaly, ahonnan Vidnyánszky Attila származik, hol van és ott mi történt? Csonka-Beregből hurcolták el a legtöbb magyar férfit a II. világháború után. Én nem érzem magam kevesebbnek azért, mert Kárpátaljáról jöttem. Szomorú vagyok, hogy a szakmát ennyire megosztja ez az ügy, és emiatt páran pályát készülnek elhagyni, merthogy „diktatúra van”. Diktatúra? Gondoljuk meg ezt a szót, mert én is tudnék miről mesélni.
– Érzékelt emiatt valaha rosszindulatot más kollégák részéről?
– Érzékenyen odafigyelek arra, hogy maximális tisztelettel legyek a kollégák iránt, ha fellépünk a deszkákra, próbán és előadáson egyaránt. Ha más a világnézete, én abszolút tiszteletben tartom, és nem kezdem el bántani, mocskolni vagy cinikus mondatokkal hergelni. Sajnos nekem volt ilyenben részem, de azt gondoltam, hogy semmi baj, megyünk tovább, csináljuk tovább, hisz a színdarab és a közös ügy a lényeg. És azért megjegyezném, hogy pont ők vallják magukat liberálisnak, elfogadónak, nemzetközinek, akik ilyenkor nem riadnak vissza attól, hogy egy nekik nem tetsző embert a származása miatt szidalmazzanak. Hol van itt a szakmaiság? De eljutottam odáig, hogy ha még egyszer ilyen előfordul, akkor azt mondom, ebből elég volt.
– Mi történt?
– Amikor Vidnyánszkyt Attilát szidják körülöttem, az rossz érzést kelt bennem, de amikor Trianonról viccelődnek, az már fáj. Szerintem ezt nem engedhetnék meg maguknak. Sajnálom, hogy évek óta egyes kollégák változatlanul ferde szemmel néznek rám, ha kiderül, hogy másként gondolkodom, nemzeti érzelmű vagyok.
