Voltam már egyszer az életben olyan helyzetben, hogy egyetlen könyvet vihettem magammal, és az is vakmerőség volt. Akkor gondolkodás nélkül Ady összegyűjtött publicisztikáit választottam. Mostanra már kiábrándultam a publicista Adyból, viszont az elmúlt évtizedekben számtalanszor olvastam újra Thomas Manntól a Mario és a varázslót. (A kisregénynek alcíme is van: Tragikus úti élmény.) Kereken 100 forintért vettem meg 1992-ben a három írást (a Tonio Kröger és a Halál Velencében nem váltak a kedvenceimé) tartalmazó vékonyka kötetet és valahányszor megbántottak, megaláztak, elolvastam a Mario és a varázslót. Valahányszor találkoztam az én Cipollámmal. Újraolvastam, hogy teljes bizonyossággal meg tudjam határozni azt a pillanatot, amikor már nem szabad tovább tűrni. Ceruzával alá is húztam pár mondatot. Ilyeneket: „Ha maradsz, szép dolgokat ígérek neked. Megígérem, hogy meggyőzlek bánatod alaptalanságáról.” Meg ilyeneket: „A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt – Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid, s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt a kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően…”
És egy mondatot dupla vonallal húztam alá. Ezt: „Lenn, még teljes lendületben, lábát szétvetve hirtelen megfordult, karját előrelendítette, és két laposan lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és a nevetést.” Ebben a két idézett mondatban a kacagást és a nevetést be is karikáztam. Szerintem az a kulcsszó. Ha átvernek, megaláznak és még ki is nevetnek, az az a pillanat, ami feloldja a bénultságot és kioldja a ravaszt. A Karantén-sziget nem lakatlan sziget, és Cipollák mindenhol akadnak.
