A skandináv alkotók filmjükkel keményen kritizálják Dániának azt az álláspontját, hogy semmilyen körülmények között nem segítik ki a bajból a túszul ejtett állampolgáraikat. Se hivatalosan, se titokban. Miközben a nézők látják, ahogy a filmben a lengyel, majd a francia túszok is kiszabadulnak, mert családjuk és hazájuk mindent megtett az életükért, addig azzal is szembesítik az alkotók a közönséget, hogy a dán család teljesen magára marad a bajával, Dánia nem hajlandó foglalkozni az ügyükkel se hivatalosan, se titokban. Ráadásul miközben tudjuk, hogy egy igencsak gazdag országról van szó, azt is láthatjuk, hogy még a gazdagabb, vagy másként szólva az átlagember agyával felfoghatatlan mennyiségű nyereséggel záró cégek is vonakodnak adományt adni, amikor gyűjtésbe kezd a család, hogy ki tudják váltani a túszul ejtett dán fiatalembert.
Szinte kiáltványszerű az alkotók állásfoglalása, annyira beleégetik a nézők tudatába azt, amit gondolnak a saját maguk által felvetett erkölcsi problémáról. Filmformanyelvi eszközökkel érik el, hogy a néző nemcsak értse, de szinte saját bőrén is érezze, hogy mekkora tétje van egy ilyen drámai élethelyzetnek. Ezt úgy érik el, hogy két szálon fut a történet a túszejtés utáni jelenettől. Az egyik szál arról szól, hogy a magára maradt dán család egyre elkeseredettebben próbál segíteni a családtagján, a másik szál pedig arról szól, hogy mi történik eközben a túszokkal. Amit látunk, hogy brutálisan kínozzák, megalázzák, mindennap megverik őket. Szinte az elviselhetetlenség határáig mennek ezek a képsorok, vagyis a nézőben elég hamar megszületik az a gondolat, hogy minden áron ki kell szabadítani a túszokat.
A dán fotóst (középen) és társait brutálisan kínozzák és megalázzák elrablóik
Fotó: Vertigo Média Kft
Két fontos szereplője is van a filmnek. Az egyik az amerikai James Foley, akit a brit Toby Kebbell alakításában láthatunk, a másik a 13 hónapos fogva tartás után szabaduló Daniel Rye, akit Esben Smed játszik. James Foley, akit az Iszlám Állam a valóságban is lefejezett – az erről készült mélyen megrázó videófelvétel bejárta a világot –, mindenkiben próbálja a fogság alatt tartani a lelket, őt nem tudják megtörni. Danielnek például azt tanítja meg, hogy semmi áron ne adja fel az emberi tartását, ne játssza el az őröknek, hogy ő a szamár, aki négykézláb állva szamárhangot ad ki, mert valószínűleg ez az a határ, hogy az ember egy ilyen szituációt visszafordíthatatlan mentális sérüléssel éljen túl, ha egyáltalán túléli.
De ez a film nemcsak arról szól, mennyire veszélyes hely lett a világunk, milyen brutális szituációkba keveredhet az ember, ha átlépi az európai kultúrkör határait. Arról is szól, hogy mit érez egy ember, ha az élete a hazájának nem ér egy fabatkát sem. Mit érez az az ember, akit évtizedekig érzékenyítettek arra, hogy legyen elfogadó más kultúrák iránt, aztán amikor a másik kultúra szélsőséges terroristáinak brutális kínzásait éli át, akkor azzal szembesül, hogy hazájának fontosabb a multikulturális forradalom, mint a saját állampolgárainak az élete. A Daniel című film nemcsak a terroristák kegyetlen bánásmódjáról szól, hanem arról is, milyen érzés egy családnak, ha a bajában magára hagyja a hazája. A mára szólássá vált Shakespeare Hamletjéből származó „valami bűzlik Dániában” kifejezést akkor használjuk, ha mindenki tudja az igazságot, de konkrétan bizonyítani nehézkes. A Daniel című film skandináv alkotói viszont filmjükkel egyértelműen rávilágítottak arra, milyen érzés hazátlannak lenni, hogy mi bűzlik Dániában.
