Itt van a nyakunkon az amerikai elnökválasztás, amelynek most, a kiélezett nemzetközi helyzet miatt is, nagyon nagy a tétje. A jelentős demokratapárti kötődéssel bíró Hollywoodnak nem volt más választása, azonnal be kellett vetnie a nagyágyúkat. Úgy érezhették, nincs már idő az eddig jól beváltan alkalmazott finoman kódolt üzenetekre, ki kell mondani kerek perec, hogy kire nem szabad szavaznia az amerikai polgárnak. A Botrány című film hollywoodi narratívája szerint persze Donald Trumpra nem szabad. Indokot is találtak: ez az ember nem becsüli a nőket. Bár Trump tekintetében ennél sokkal messzebbre nem mernek menni az alkotók, de mint azt a filmes hatásmechanizmushoz jól értők pontosan tudják, a másik történet, amelynek persze minden pillanata a valóság tényeiből sarjadt ki, szintén arról akar szólni, hogy Trumpra nem szabad szavazni. Csak egy kicsit másként.
Az amerikai konzervatív média sem ússza meg az ekézést. Kifejtik az alkotók, nagy baj, hogy mindenki előítéletes, rasszista és nőgyűlölő ezekben a médiumokban. Gondolom, ezen még nevetgélni is kellene egy kicsit a film nézése közben, mert vannak viccek is. Vagy ott van mindjárt a Mikulás-ügy. A fafejű konzervatívok ugyanis nem értik, hogy a Mikulás miért ne lehetne fekete vagy éppen nő. Vagy fekete nő. Arról már nem is beszélve, hogy az egyetlen leszbikus alkalmazottnak meg titkolnia kell, hogy ő leszbikus, nehogy megszólják. Legalábbis ő azt gondolja, hogy megszólnák. Gyorsan felmerül a nézőben a kérdés, hogy akkor miért nem dolgozik olyan médiumnál, amely nem konzervatív, de szerencsére hamar megkapjuk a választ: ott nem kap munkát, mert nincsen protekciója. Hát így. A filmben egyébként teljesen természetes az, hogy ez a lány egy nem leszbikus kolléganőjével bújik ágyba, aki mondja is, hogy ő azért inkább a fiúkat szereti. Hogy mindennek mi köze van a film koncepciójához? Semmi. Sokkal inkább ahhoz, hogy az alkotók milyen világban szeretnének élni.
Az Oscar-esélyes életrajzi dráma sekélyesen mutatja be a #metoo-mozgalom által felszínre hozott hírhedt visszaélést
Fotó: Freeman Film
A #metoo-mozgalom egyik leghíresebb zaklatási történetét bemutató film egyik legnagyobb hibája, hogy nagyon hatásvadász és felszínes, nem akar igényesebb lenni, mint egy kampányfilm. Pedig egy igazán izgalmas drámát lehetett volna kanyarítani ebből a történetből. Be lehetett volna mutatni a mozgatórugókat. A zaklató, a hatalmával visszaélő férfi történetét, múltját, és persze azt is, hogy az áldozatok miért választják inkább a karrierjüket, minthogy egy óriási pofont lekeverve távoznának. Be lehetett volna mutatni, hogy a zaklatás miféle lelki terheket ró a nőkre. Lehetett volna okosan is szólni a témáról. Ám Charles Randolph forgatókönyvíró és Jay Roach rendező inkább a konzervatívok elleni gyűlöletkeltést választotta.
A valóságon alapuló történet egyébként Roger Ailesről, az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb médiabirodalmának vezetőjéről szól, aki a konzervatív Fox News hírcsatorna alapítója. Mint kiderült, csak azok a nők csinálhattak karriert a csatornánál, akik valamilyen módon szexuális kapcsolatba léptek vele. Hogy a film forgatókönyvéről ne csak rosszat mondjunk, szépen bemutatják, hogy a tulajdonosok, Rupert Murdoch és két fia milyen korrektül kezelte a botrányt, amikor kiderült. Ragaszkodtak ugyanis ahhoz, hogy független ügyvédek vizsgálódjanak teljes védelmet kínálva az áldozatoknak, és amint bebizonyosodott, hogy mi az igazság, azonnal kirúgták a zaklatót. Nem tagadtak, nem kicsinyítették egy csöppet sem a nők sérelmét, nem hibáztatták az áldozatokat, nem magyarázkodtak, nem próbálták lejáratni a nőket. Megvédték őket. Mert a konzervatív férfi értékrendszerébe nem fér bele a nők zaklatása és a hatalommal való visszaélés. Ez ugyanis tisztesség kérdése.
