Döbrentei Kornélhoz hasonlóan képtelen vagyok egyetlen könyvet ajánlani; kettőt sokkal inkább. Umberto Eco-val egyetértve úgy gondolom: „A múlt nem múlt el.” Így hát idén, a trianoni békeparancs századik évfordulóján elsőként Bánffy Miklós Erdélyi történetét olvasnám újra („Megszámláltattál… És híjával találtattál… Darabokra szaggattatol”). Bánffy gróf, a kormánybiztos, író, képzőművész, külügyminiszter és sok más nagyrealista trilógiája drámai, egyben izgalmas látlelet egy furcsa szerelemről és az erdélyi arisztokrácia végnapjairól, arról az elsüllyedt világról és az ottani nemesség meg a polgárság felelőtlen, álmodozó viselkedéséről, mely az országot a diktátumig juttatta. Hőseit kevés kivétellel nem lehet nem szeretni, közben levonni a súlyos tanulságot. Móric Zsigmond Tündérkertjével, a Bethlen Gábor-i aranykorral állítanám párhuzamba, hogy Erdélyről valami felemelőt is lapozgassak.
A másik könyv Mihail Bulgakov Mester és Margaritája. A munka a nagyorosz misztikus-realista, mélylélektani-és ábrázoló remekművek egyik utolsó képviselője. Legfeljebb a kortárs pópafi, Varlam Salamov írásaihoz hasonlítható. Keveset mondok, ha azt állítom: letenni többszöri újraolvasás után is lehetetlen. Mondanivalója a mélységes hitről, a Mester és a sátán örök, kétesélyes küzdelméről szól. „Mű sohase semmisül meg” – mondja Moszkvában, az ördög képében megjelenő mágus, Woland, mikor a Mester tűzbe vetett munkáját sértetlen előveszi. Végül Bulgakov a regény utolsó mondataiban a holdsugár ösvényen ballagó Jézus és Pontius Pilatus párbeszédét jeleníti meg. A júdeai prokurátor könyörögve kéri: „Mondd, ugye ez a kivégzés nem történt meg igazán?” „Persze hogy nem” – feleli fátyolos hangon a másik. – „Rémlátás volt csupán.”
Hiszen az ember, akár egy nemzet legmélyebb nyomorúságából is feltámadhat.
