Szindbádot ajánlom. Mi mást is ajánlhatnék?
Mi mást ajánlhatna az elmúlott világ szerelmese. A múlt örök vándora. A nők bolondja.
Egyszer, amikor a debreceni Nagyerdőn megnyílt az új szálló és étterem, Krúdy Gyula, vagyis hát, Szindbád a hajós ellátogatott oda egy hétvégére, és magával vitt egy ifjú újságíró-tanoncot. Az volt a terv, hogy írnak egy riportot az új helyről.
Október volt, október vége. Kezdett hidegre fordulni. Bejelentkeztek, ettek, ittak, megaludtak, vasárnap délután pedig a gyakornok legényke türelmetlenül izgett-mozgott a hallban, és várta a mestert, hogy induljanak. Szindbád a hajós pedig meg is jelent, és így szólt:
– Nem tudom, önnek mi a terve, fiatal barátom. Én a magam részéről maradok márciusig…
Az ilyesféle világ vonzza a magamfajta garabonciást. No és a hófúvásos időjárás. És az idő egészen másfajta jelentése és kezelése. Szindbád ideje. A napi, soha el nem múló örökkévalóság. A carpe diem örökkévalósága, amelybe belefér a szerzetesi élet is, vidéki asszonyok felkeresése is, továbbá egy utolsó szivar az Arabs szürkénél, és véget nem érő utak „Felső-Magyarországon”, lovaskocsival, puha hóban, amely elaltatja még az időt is. Mert Podolinba is el kell menni egyszer. És meg kell lesni a Poprád vízében a titkokat.
Soha véget nem érő varázslás Szindbád útja. S persze, az idő múlik, és majd meg kell halni. Ám előtte a Szindbád életét érdemes élni.
