Ha a Krisztus-impulzust a popkultúra nyelvére akarjuk egyszerűsíteni, hogy a posztmodern ember, ez az örök, buta, önfejű kamasz is értse, akkor – utalva leginkább Philip K. Dick kora keresztény, gnosztikus szemlélettel kacérkodó, sajátosan hitvalló sci-fijére, a Valisra – képzeljünk el egy rendszert, amibe behatol egy vírus.
A vírus felborítja a rendszer működését, felrúgja törvényeit, átértelmezi vagy áthágja szabályait, igyekezve lebontani, majd saját céljaira átalakítani annak struktúráját. A rendszer velejéig romlott, embertelen, könyörtelen, haszonelvű – de működik.
Kitűnő szakemberek működtetik: helytartók, zsoldosok, kufárok, vámszedők, farizeusok, akik joggal lehetnek büszkék arra, hogy sikerül ezt a borzasztó, bűnös emberiséget, ezt a sárkányfogveteményt kordában tartaniuk. Erre jön valaki, aki nem része a rendszernek, és térít, betegeket gyógyít, bűnösöket oldoz fel, feltámasztja a holtakat. Hetedízigleni bosszú helyett pedig hetvenhétszer való megbocsátásról és felebaráti szeretetről prédikál.
Krisztus cselekedeteinek és tanításainak nincs világi logikája. A világot teremtő isteni szeretetnek az ember által kreált rendszerstruktúrákban (a teremtett világ torzképeiben) nincs értelme és létjogosultsága. Történelmünkben persze mindig kísérleteztek égi hierarchiákat leképező földi hierarchiák létrehozásával, és ezek még mindig jobbak voltak azon földi rendeknél, amik már működésük kezdetén föl akarták perzselni az eget.
A megfeszíttetést és feltámadást megelőző, utolsó nagy krisztusi csodatétel az egyik legnehezebben fölfogható evangéliumi történet: Lázár föltámasztása. Ez az esemény vezet el közvetlenül a húsvéti misztériumhoz, emiatt határozza el a főpapok és farizeusok szinedriuma, hogy Jézust megölik. – Meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát – mondják később a zsidók a hezitáló Pilátus előtt. Meg kell halnia, mert nem illett az általunk fenntartott struktúrába. Meg kell halnia, mert nem passzolt abba a mintázatba, amit mi az élet rendjének nevezünk. A látható világ urai saját korlátoltságukról is tanúbizonyságot tesznek, hiszen azt ítélik halálra, aki legyőzte a halált.
Krisztus cselekedeteinek nincs világi logikája
Fotó: Kurucz Árpád
A teológia olykor Aquinói Szent Tamás nyomán egységesnek látszik a kényes kérdésben, hogy mit is csinált Krisztus a föltámadás előtt: leszállt a poklokra, hogy kiszabadítsa a lelkeket. De hogy Lázár hol járt és mit csinált halála és föltámasztása között, arról az írások mélyen hallgatnak.
Semmilyen misztérium nem adja könnyen magát. Elnémulunk hát mi is, mi, kései Lázárok, Magdolnák és Júdások, akiknek Jézus Krisztus saját testét nyújtja minden pillanatban. Elnémulunk, mert a félelem, a halál tabuja megakadályoz minket a megismerésben. Elnémulunk, mert uralkodik rajtunk legnagyobb bűnünk: a szellemi restség.
Ennek a bűnnek az ördöge folyamatosan azt suttogja fülünkbe, hogy utasítsuk el a túlságosan bonyolult, nem közérthető kérdéseket és válaszokat. Ez az ördög azt mondja, hogy minden titkot megfejtettek már, ezért mi fölöslegesen zökkentjük ki magunkat és egymást jól megérdemelt, napi fogyasztásunkból holmi kényelmetlen kérdésekkel.
A világ rendje nem szereti a föltámadottakat. A világ rendje a halottakat szereti. A fogyasztókat, a képmutatókat, az álszenteket, a resteket. A föltámadott veszélyes, mert már járt a pokolban. Ezért akkor is fölismeri a poklot, mikor a Földön találkozik vele.
Egy tréfás tanítás szerint Isten először mindenkinek csak kis, könnyű kereszteket rak az útjába, hogy vegye föl, és vigye tisztességgel. Aki nem veszi föl keresztjét, továbbmegy, kikerüli, az elé végtelen türelmében egyre nagyobbakat tesz, hogy végre észrevegye, mert hátha csak elbambult szegény. De aki nagyon sokáig teszi próbára Isten türelmét, hülyének tettetve magát, az végül kikerülhetetlen méretű feszületbe ütközik.
„Szenvedni annyi, mint diadalt aratni” – mondta Babits a Psychoanalysis Christianában. Tekintsük idén húsvétkor elsődleges feladatunknak észrevenni: mennyi apró diadalt aratunk és mennyi apró keresztet cipelünk föl a mi kis Golgotánkra. És hogy ez nem hiábavaló.
