A Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál az elmúlt tizenhat év alatt Magyarország legismertebb filmes eseményévé nőtte ki magát. Elsősorban a versenyprogram folyamatosan magas színvonala, a nyitottsága, a kalandvágya és a hangulata miatt. Valamint azért, mert a szervezők nem sokáig melegítik a babérokat, évről évre hozzátesznek valamit a már jól bejáratott programokhoz. Idén például a CineDocs elnevezésű kompetitív szekciót, benne csupa kis gyöngyszemmel vagy legalábbis az unalom megzavarására alkalmas alkotással.
A CineFest a jól érzékelhető nemzetközi trendekre reagálva hozta létre az új kategóriát, ami nagyjából azt jelenti, hogy a nézőket világszerte elkezdte érdekelni a valóság, ami a párhuzamos, virtuálisban élés mellett valóságos csoda, az alkotók felbuzdultak, a fesztiválok pedig reagáltak. Talán az egyik legszebb példa erre a semmiből megkerülhetetlenné váló Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál, de a CineFesten is ugyanúgy telt házakkal mennek a dokumentumfilmek, mint a nagyjátékfilmek. Ez azért alakulhatott így, mert a műfaj elképesztő gyorsasággal és találékonysággal válaszolt a biturbó fokozatba kapcsolt világ kihívásaira, például ma már alig találunk klasszikus, beszélő fejes alkotást a kínálatban, nem mintha azokkal bármilyen baj lenne, csak már kevésbé kötik le a pörgéshez szoktatott agyakat.
A kreatív dokumentumfilm használni kezdte a fikciós film teljes eszköztárát (néha egészen a csalásig, ahonnan a dokumentumfilm nem dokumentumfilm, hanem valami egészen más), az összes filmnyelvi lehetőséget, a vágástól a zenén és a dramaturgián át a képi kompozíciókig, és ezáltal képes ugyanolyan katartikus hatást kiváltani, mint egy játékfilm. Sőt néha még erősebbet is, tekintve, hogy igaz történetek hitelesítik. Egy jó ideje már az sem meglepő (sőt műfajjá terebélyesedett), ha egy dokumentumfilm átvált animációba, majd vissza, legfeljebb minőségbeli különbségek adódnak, de ez mindennel így van.
Új idők új divatjai: a Chris, a svájciban is felhasználnak animációs elemeket
Fotó: imdb
A CineFest egyik legizgalmasabb filmjében, a Chris, a svájciban (az angol cím még frappánsabb, Chris the Swiss) például remekül alkalmazzák ezeket az átmeneteket, képileg és a ritmusban is, mindenhogyan. Ám számunkra mégsem ez benne a legérdekesebb. Anja Kofmel svájci–horvát–finn–német koprodukcióban készült alkotásának rövid története a következő: a délszláv háború idején egy svájci haditudósító, Christian Würtenberg rejtélyes körülmények között életét veszti. Anja Kofmel húsz évvel később elhatározza, hogy utánajár, mi is történt valójában legkedvesebb unokatestvérével. Egy utazásba csöppenünk tehát, rajzfilmes elemekkel, archív felvételekkel és filmes naplóval gazdagon meghintve, mígnem egy adott ponton egyszer csak megérkezünk Rózsa-Flores Eduardo enyhén szólva is ellentmondásos és szivárványos személyiségéhez és hús-vér alakjához. Akit ugye akkor veszítettünk végleg szem elől, amikor Che Guevara-i attitűdjének köszönhetően szitává lőtték egy bolíviai hotelszobában, mert állítólag merényletre készült Evo Morales elnök ellen, de legalábbis kirobbantott volna egy kisebb forradalmat.
Az állítólag a kulcsszó, mert a mai napig senki sem tudja pontosan, mi is történt valójában, de mondjuk az tagadhatatlan, hogy ha valaki például ayahuasca- (pszichoaktív növényfőzet – a szerk.) turnéra indul Dél-Amerikába, nem feltétlenül csomagol be a fogkeféje mellé egy komplett fegyverarzenált. Az állítólag és a talán végigkíséri a filmet is, a rendezőnő ugyanis nem kevesebbet állít a kiválasztott emlékezők csatasorba állításával, mint azt, hogy Rózsa-Flores ölte meg az unokatestvérét, az újságíró-bajtársat, méghozzá úgy, hogy egyszerűen megfojtotta egy bevetés során. Amire Eduardo azt válaszolta, hogy ha ő valakit meg akar ölni egy mezőn, akkor nem vacakol holmi fojtogatással: elvágja a torkát és dobri vecer. Ami, valljuk be halkan, eléggé „életszerűnek” tűnik.
Mindenesetre érdekes és új szemszög, hogy Rózsa-Flores esetünkben nem függetlenségi és szabadságharcos, elvekért küzdő idealista, Vukovár és Szentlászló hőse, a horvát hadsereg tisztje és elismert veteránja, hanem egy pszichopata zsoldos és háborús bűnös. A filmnek akad még néhány meghökkentő állítása – többek között az Opus Dei és II. János Pál is belekerül a csevapba, és az is érdekes, hogy meg sem említik Fekete Ibolya Chico című, a témakörben megkerülhetetlen filmjét –, de arra felettébb alkalmas, hogy ismét belássuk, semmi sem pontosan az, aminek lendületből látszik. Vagy ahogy a Chris, a svájci egyik erős képén olvasható egy rommá lőtt ház falán: Isten hozott a homályzónában!
