Sem a filmben, sem Csiby Gergely rendezésében nem hangsúlyos az, hogy a főszereplő fiú nem lát, mindkét rendezésből kiderül, hogy a szülőtől való elszakadás konfliktusát ugyanígy élheti meg bármelyik látó kamasz is manapság, mindkét rendezés érzékelteti, hogy általános problémáról van szó.
Törésvonal a drámában, hogy míg a vak fiú értékcentrikus és romantikus párkapcsolatban, családépítésben gondolkodik, addig a látó lány, akibe beleszeret, a 60-as évekből a nyugati világra szakadt hippikultúrában él, abban a szexuálisan szabados világban, ahol hat napig tart egy házasság. Gershe egyik legcinikusabb, a 60-as évek világát kegyetlenül kritizáló poénja éppen ezzel kapcsolatos, ugyanis a fiú anyja megemlíti a lánynak (amikor megtudja, hogy hat napig tartott a házassága), hogy a hetedik napon akkor megpihent. A bibliai utalás viszont teremtéssel kapcsolatos, ám a válás rombolással. A film egyik csúcsjelenete, amikor a szabados világ kritikájaként – amelyből már a 70-es években is teljesen hiányzott az elköteleződés, a felelősségvállalás – a vak fiú a lány fejéhez vágja, hogy nem ő a fogyatékos, hanem a lány „érzelmileg retardált” és túl éretlen egy igazi párkapcsolathoz.
Szinte teljesen érthetetlen módon Jeli Viktória dramaturg ezt a pár mondatot kihagyta a színdarabból, illetve kicserélte, hisz a fiú szinte könyörög a lánynak, hogy ne menjen el.
Így nem is könnyen érthető, hogy a lány miért jön vissza a színdarab végén a sráchoz, vagyis mit tanult meg, mit engedett el ahhoz, hogy végre nem hatnapos, hanem valódi boldog párkapcsolatban élhessen. Csiby Gergely rendezésének hibája ugyanígy a darab befejezésével kapcsolatos, ugyanis a látó lány remek monológja helyett egy kevésbé érdekes dalt hallunk, majd egy neonfényes giccses állóképet látunk, tehát nem a filmben megszülető boldog, egymástól dolgokat megtanuló családot (a lány kimaradt monológja éppen arról szól, hogy tanult valamit a fiútól), hanem a kamaszkorban megrekedt két szerencsétlen fiatalt.
Szántó Balázs és Mosolygó Sára játéka kárpótolja a nézőt a hiányosságokért Fotó: Panamy
A színészi játékok viszont bőségesen kárpótolják a hiányosságokért a nézőt. Mosolygó Sára mindent elsöprő fiatalos intenzitással, de mindemellett fiatal színésznőkre nem jellemző koncentráltsággal van jelen a színpadon, Szántó Balázs pedig nemcsak egy érzékeny, intelligens és okos fiatal felnőtt férfit visz a színházi deszkákra, hanem azt is meglepően hitelesen adja elő, hogy nem lát. Az anya szerepében Hegyi Barbara sokkal dühösebb, mint Eileen Heckart a filmben, ami elgondolkodtató. Ha ez valamiféle társadalmi tükör, akkor arról szól, hogy a gyerekek és a szülők közötti szakadék nagyobb lett az elmúlt fél évszázadban, hogy az értetlenség, a szülőtől való elszakadás drámája temérdek haraggal és sokkal több elutasítással társul manapság. Ennyi keménység láttán viszont nehezebben érthető az anya személyiségének fejlődése.
És mivel kihúzták azt a mondatot, hogy „ne gyere haza legyőzve és kedvedet vesztve”, a darab legfontosabb üzenete kimaradt.
Pedig az elmúlt ötven év csak megerősítette azt a tanulságot, hogy aki kedvét veszti és legyőzöttnek érzi magát, aki nem harcol az igazáért, aki nem küzd a párkapcsolatáért, az boldogtalanságra van ítélve.
