Több százan – családja, barátai, tisztelői, művészek és közéleti személyiségek – kísérték utolsó útjára Ungvári Tamás Széchenyi- és József Attila-díjas írót, műfordítót, kritikust, irodalomtörténészt, egyetemi tanárt pénteken Budapesten, a Kozma utcai izraelita temetőben.
Ungvári Tamás nem csupán a jelen, de a jövő generációi számára is maradandót alkotott – búcsúzott az életének 89. évében, június 29-én elhunyt írótól Verő Tamás főrabbi.
„Ahol te voltál, ott mindig szavak és gondolatok szárnyaltak” – fogalmazott.
„Tamás nagysága nem csupán végtelen tudásában rejlett, de azon képességében is, hogy azt mások számára érthető módon megossza a világgal” – mondta, kiemelve, hogy több mint 50 kötet fűződik nevéhez.
Fáradhatatlanul dolgozott, újabb témákon, gondolatokon, munkásságát több díjjal, kitüntetéssel elismerték, Széchenyi- és József Attila-díjas volt, megkapta a Magyar Köztársaság tisztikeresztjét és a Radnóti Miklós antirasszista díjat. Budapest díszpolgára volt, számos hazai és külföldi egyetemen tanított, színdarabokat fordított, könyveket írt és szerkesztett, előadott, az irodalomtörténet egyik legnagyobb hazai tudósa volt – sorolta érdemeit, hozzátéve, hogy tanulmányokat és esszéket írt a legkülönbözőbb témákban, tanulságos és szórakoztató volt hallgatni beszélgetéseit, interjúit.
Felidézte, hogy Ungvári Tamás arra a kérdésre, mit jelent számára zsidónak lenni, azt válaszolta: „nekem annyit jelent, hogy azt, amit egykor szégyenbélyegként tűztek rám, én kitüntetésként hordom”. „A magyarországi zsidóság pedig kitüntetésnek tekintette, hogy egy ilyen embert tudhatott tagjai között” – hangsúlyozta Verő Tamás.
„Szeretettel és hálával búcsúzunk. Mindannyiunkat egy kicsivel bölcsebbé tettél. Férjként, apaként, barátként, tanárként és tudósként egyaránt gazdagabbá tetted a világot” – mondta.
A szertartáson beszédet mondott Hegedűs D. Géza színművész az író egykori növendékeként és barátjaként. Felidézte, hogy mennyi mindent tanult Ungvári Tamástól, aki figyelmeztette arra is, hogy színházat, művészetet csinálni, tanítani lángra lobbantó fantázia, szenvedély, intellektuális energiák és filozófia nélkül nem érdemes.
A család nevében az író fia, Ungvári Benjámin búcsúzott, felidézve az együtt töltött évek emlékeit. Kiemelte, hogy édesapja minden egyes személyes kudarcban és tragédiájában inkább a lehetőséget látta. Ha kirúgták egyik lábát, gyorsan növesztett egy újat. „Ahogy ő szerette mondani, előre menekült” – idézte fel.
„Amikor ’57-ben elbocsátották, belekezdett német és angol nyelvű regények fordításába, később ő segítette először magyar színpadra hozni Neil Simon, Arthur Miller darabjait és az első nagy amerikai musicaleket. Amikor Magyarországon elfogyott körülötte a levegő a ’70-es évek végén, vendégprofesszorként tanította végig a nyugat legrangosabb egyetemeit” – emlékezett, felidézve azt is, hogy csaknem 70 évesen költözött ki családjával az Egyesült Államokba, hogy gyerekei külföldön tanulhassanak.
„Akármilyen idős volt, nem hagyta, hogy a múlt rabja legyen, mert neki az élet mindig holnap kezdődött. Megmutatta, hogy sosem késő változni és újrakezdeni” – mondta, hangsúlyozva, hogy ez az optimista életszemlélet és magabiztosság az egyik legértékesebb hagyatéka.
Mint felidézte, édesapja utolsó leheletéig aktív volt. „Mintha a nap, csak neki kivételesen, több mint 24 órából állt volna” – mondta, hozzátéve: élete nagy részét egy asztalnál töltötte olvasással és tanulással.
Tudását megosztotta, hitt abban, hogy a világ jobb lesz, ha több önálló, gondolkodó ember van benne, és a legnagyobb örömét abban lelte, ha másokat inspirálhatott – mondta, megjegyezve, hogy neki a tévé- vagy a rádióstúdió csak egy másfajta katedra volt, nagyobb osztályteremmel.
Hangsúlyozta: annak tudatában írt, hogy jövőnk akkor lesz, ha kiállunk az igazságért és nem engedjük, hogy mások történelmünket elrabolják.
„Nyerjünk inspirációt életéből, hogy jobb és bátrabb verziói legyünk önmagunknak” – szólított fel búcsúztatójában Ungvári Benjámin.
