Masírozni vagy kilépni?

Kertész Imre élete, ha jobban belegondolunk, képtelenségek sorozata, és műve e képtelenségek könyörtelen analízise, mely mindig szigorú önvizsgálattal is párosult.

Munka közben, 2006. A jólneveltség neurózisa Fotó: Roberto Prina

E jólneveltségi neurózisának köszönheti, hogy nem szökik meg, amikor módja lenne rá, hanem engedelmesen belép az Auschwitz felé tartó vagonba, majd ugyanilyen illedelmesen egy év múlva nem marad a felajánlott nyugati országok egyikében sem, hanem felszáll Buchenwaldban a Budapest felé induló vonatra, hogy aztán engedelmesen folytassa az újabb alkalmazkodási processzust. Ígéretes újságíróként kezdi pályáját, sikeres zenés vígjátékokhoz ír szövegkönyveket; nem lázad, és nem disszidál sem 1948-ban, sem 1956-ban, holott lenne rá lehetősége. Első feleségével, Vas Albinával évtizedekig lakik egy 28 négyzetméteres (valójában két személy számára élhetetlen) garzonlakásban, mely a rabélet folytatásának lesz szimbóluma: a maga választotta szellemi létforma börtöne és búvóhelye. Látszólag mindenben alkalmazkodik külső környezetéhez, a számára adódó érvényesülési lehetőségekhez, amikor egy regénybe illő (s utóbb valóban regénybe illesztett) élmény hatására meghozza a maga képtelen, sorsfordító döntését: állás nélküli újságíróként 1956 januárjában alkalmi megbízást kap a Magyar Nemzettől, hogy írjon cikket a vonatok rendszeres késésének okairól.

Munka közben, 2006. A jólneveltség neurózisa
Fotó: Roberto Prina

A történetet Kertész Imre többször felelevenítette, például A stockholmi beszédében is, de most hadd idézzem e jelenetet a vele készült kiadatlan életútinterjúnkból: „Álltam egy hosszú folyosón, amely teljesen üres volt, és egyszerre lépteket hallottam ennek az L alakú folyosónak a rövidebbik szárából, amit ugye nem láthattam. És ezek a léptek indították meg bennem… Egész hirtelen vízióm támadt arról, hogy ezek a léptek mit jelentenek, hogy végig ezekben a léptekben éltem: menetelni, menetelni egy nagy történelmi menetben, ahol százezrek, milliók masíroznak, és az ember vagy a többiekkel masírozik, vagy kilép. Én akkor úgy döntöttem, hogy kilépek. Azt az élményt éltem át, amivel később találkoztam, amikor Nietzschét fordítottam, vagyis a dionüszoszi élményt, amely tulajdonképpen egy tömegélmény, és ez a tömegélmény a diktatúra lényege.

Egy olyan diktatúra, mint a náci vagy a kommunista, amely állandóan ünneplésekből és önámításokból áll, és a vad gyűlöletet orgiasztikussá képes fokozni, a megőrjített tömeg számára hihetetlen vonzerővel rendelkezik. Az embert elkapja, és hogyha elkapta ez a dionüszoszi élmény, akkor már ki se tud jönni belőle, mert addigra feladta önmagát, feladta az egyéniségét, részévé vált a tömegnek, megszokta és megszerette a káoszt. Arra jöttem rá […], hogy megismerve e dionüszoszi élmény veszedelmeit, választásra kényszerülök, mert látom, mennyire könnyű részt venni benne. Azt hiszem, ez inkább egzisztenciális pillanat volt, de gyakorlatilag a feladatot, hogy író legyek, itt kaptam meg egy pillanat alatt.

Bizonyos értelemben misztikus élmény volt, még ha teljesen nyilvánvaló is, hogy réges-régen, hónapok, évek óta készülődött belül valami, de az ebben a pillanatban lépett napvilágra. Ahogy ezeket a lépteket hallottam, világos megfogalmazást nyert bennem, hogy miről van szó, és ez megadta az írói témámat. Az a distancia, amely talán jellemzi a műveimet, ott keletkezett, ott éreztem egészen világosan ezt a különállási, megfigyelői kötelezettséget.” (A Magyar Nemzet által megrendelt cikket aztán megírta, és a lap 1956. február 8-i számában meg is jelent.)

Kertész olyan közegben kezdi el (mint az személyi igazolványában sokáig szerepelt) „önálló írói” tevékenységét, amelyben az érvényesülés alapfeltétele volt az egyén önfeladása és korrumpálódása. Látszólag továbbra is alkalmazkodik a körülményekhez, de immár a rendszer ellenében: titokban, gyakorlatilag illegalitásban kezdi el képtelennek tűnő, a siker minden garanciáját nélkülöző munkáját, s még 19 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy nyomtatásban kézbe vehesse első könyvét – és hatvanéves, amikor megkapja első irodalmi elismerését, a József Attila-díjat. A siker későn érte ahhoz, hogy megrontsa, vagy hogy bármiféle engedményeket tegyen, akár önmaga számára is. A szellem száműzetését természetesnek vette, és saját életvitelét, írói stratégiáját is ehhez igazította: „Nem is lehetett volna túlélni, meghaladni az itteni életviszonyokat, ha nem próbálom magam elkülöníteni, ha nem próbálok megteremteni egy olyan szellemi létformát, amiben ez a különállás először elfogadhatóvá, majd alkotóvá is válik számomra. Ezért aztán bármilyen paradoxul hangzik, de sokat köszönhetek az elmúlt negyven évnek, annak például, hogy sosem vettek írószámba, és én magam is teljesen idegenül álltam ezzel a közeggel szemben, nem törekedtem arra, hogy belépjek az irodalmi életbe. Ez nekem távlatot adott…”

Többször idézte Emerson meghatározását, miszerint hérosz az, aki a saját középpontjából kimozdíthatatlan. Ő ezt úgy fordította le a maga számára, hogy mindenekelőtt a saját személyiségét kell kiformálnia, és életét művé alakítania. Mint az A kudarc fülszövegében olvasható is: „Erkölcsöm: ugyanazt a regényt élni és írni.” Az írás számára sorskérdés volt, s egyben az identitás meg- és visszaszerzésének a küzdőterepe. Kertész valamennyi művében arról a súlyos felelősségről olvashatunk és kaphatunk példát, hogy életünk miként nyerhet megfogalmazást, miként tehető minden időkben s különösen a személyt kisajátítani kívánó diktatúrákkal szemben egyéni, saját sorssá, és történetünk szolgálhat-e tanulságul mások számára.

Kertész Imre egész élete és műve ennek a küzdelemnek a folyamatáról és áráról szól, s legalább ennyire arról, hogy e ránk hagyományozott teherrel, tapasztalattal mit kezdhetünk. Kertész személyes sorsa és megélt tapasztalatai révén azon kevesek közé tartozik, akik egyaránt érvényeset tudtak mondani a XX. század két rettenetes diktatúrájáról: műveinek értéke a tanúságtételben keresendő, amely nála sosem múlt idejű, és mindig egzisztenciálisan szólítja meg olvasóit. Ugyan kívülállásával nem kis árat fizetett, de a legsúlyosabb történelmi időkben is szabad maradt, s könyvei e szabadságban fogantak. Ha valamit nem bocsátottak meg neki, ez volt az, és rá még a tájainkon megszokott gyors feledésnél is gyorsabb várt volna, ha nem jön a világhír, egy újabb képtelen fordulat, a Nobel-díj „szerencse-katasztrófája”, ahogy ő emlegette.

Életművét a növekvő sikerrel párhuzamosan növekvő betegsége ellenére is méltóképp be tudta fejezni – legalábbis abban a formában, ahogy ő azt látni és láttatni kívánta. Ez a forma azonban (és ezt is jól tudta) a maga lezártságában mégis töredékes: nemcsak az az örökség hatalmas és folyamatos gondozásra szoruló, amelyet (jól, rosszul s nem kevés félreértéssel) ismerünk, hanem az eddig kiadatlan vagy épp elfelejtett művek is legalább ugyanekkora terjedelmet tesznek ki. Az író nevét viselő intézet egyebek mellett azért szerveződött, hogy ez az ismeretlen rész is egyszer közös örökségünk lehessen. Nem pusztán a végtisztesség, hanem saját önismeretünk is azt kívánja, hogy ez a kivételes életmű egyszer valóban a maga teljességében legyen hozzáférhető.

Ha csak röviden és vázlatosan is, de hadd említsem meg, hogy teljesítve kegyeleti kötelezettségünket, emléktábla került az író Török utcai lakásának házfalára, elkészült (az özvegy, Kertész Magda kívánságainak megfelelően) a síremléke, valamint megkezdődött a publikálatlan művek feldolgozása és az íróról szóló dokumentumok összegyűjtése. Az interneten immár hosszan böngészhető a róla szóló s a maga műfajában is különleges Digitális Tudástár, és vándorkiállítás mutatja be az 1934 és 1955 közötti tanulóéveket, illetve az író első feleségének megrázó életútját, de mindezek mellett egyéb projekteket is támogatunk. Az elvégzendő tennivalóknak csupán az elején járunk, s még rengeteg a teendőnk ahhoz, hogy egyszer a valódi méreteiben is felmérhessük, mi mindent köszönhetünk e kivételes alkotónak.

A szerző Hafner Zoltán, a Kertész Imre Intézet igazgatója