A történetírás elméletének és módszertanának egyik kérdése, hogy egy életút kapcsán lehetséges-e bemutatni egy korszakot, illetve fordítva: alkalmas-e egy-egy éra leírására a személyes sorsfordulók földolgozása. Az elmúlt két évszázadban több kvalitásos és példaértékű történészi törekvés volt egy-egy személy életrajzának – megfelelő történelmi háttérrel, valamint gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális kontextusban való – korjellemző igényű megírására. Ebben a szellemben járt el Romsics Ignác akadémikus, történészprofesszor is, amikor elkészítette monumentális monográfiáját Kosáry Domokosról (1913–2007).
Kosáry életútjából a tragikus és sokszor ellentmondásos XX. századi magyar történelmet is megismerhetjük. Az értelmiségi családból származó Kosáry Domokos kiváló, részben az Eötvös Collegium tagjaként szerzett szakmai fölkészülés után több külföldi egyetemet és közgyűjteményt, valamint kulturális diplomáciai intézetet bejárva szerzett nemcsak kutatói tapasztalatot, de alakította ki nemzetközi tudományos kapcsolatrendszerét is.
Már az 1940-es évek elején munkatársa volt a Gróf Teleki Pál Tudományos Intézet történettudományi tagintézményének, annak egyik vezetőjeként, s a hazai történészszakma élvonalába tartozott. Részt vett az 1944-es ellenállásban. 1956-ban szimpatizált a forradalmat előkészítő értelmiségi törekvéssel éppúgy, mint Nagy Imre kormányainak szándékaival.
Úgy vélte ugyanis, mint későbbi visszaemlékezéséből kiderül:
van sansz arra, hogy ezt a tűrhetetlen és ostoba diktatúrát lazítsuk. Azt nem hittem, hogy a szovjetet sikerült kiűzni, de azt, hogy egy finn megoldás jön létre, azt lehetőnek tartottam. Amit én mindig reméltem, hogy a szovjet egyszer megbukik, az még elég messzinek tűnt.
Nyugati diplomatákkal és kulturális szakemberekkel tartott kapcsolatai miatt 1957-ben hazaárulással vádolva börtönbüntetésre ítélték. Szakmai rehabilitációja csak az 1960-as években történt meg. Tudománypolitikai pozícióharc övezte nagydoktori értekezéseit éppúgy, mint akadémiai tagságát. Kutatóként többek között a Görgey-kérdéssel foglalkozott, de Kossuth Lajosról, Magyarország 1848–49-es nemzetközi helyzetéről, valamint számos XVIII–XIX. századi történelmi-művelődéstörténeti témakörről jelent meg írása. Elkötelezett volt a polgári demokráciák mellett, a nyugati orientációban látva a magyarság egyetlen lehetőségét. A rendszerváltozás után, 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották. Emellett szólt, hogy – Romsics szavaival – „vezérlő csillagai egész addigi életében a nyugat-európai demokratikus értékek voltak, amiért előbb mellőzték, majd később börtönbe is zárták, s visszakerülését a történésztársadalom élvonalába kétségkívül tehetségével és szakmai teljesítményével érte el”. Hivatali ideje alatt nehéz időszakban igyekezett megőrizni a magyar tudomány és az MTA presztízsét. Hitvallása szerint a múlttal foglalkozó szakember
feladata nem az, hogy minden veszedelmet mindenáron elkerüljön, hanem az, hogy a kutató felelősségével, tisztességével végezze munkáját. Meghajoljon az igazság előtt.
Romsics Ignác könyvének hátteréül Kosáry Domokosnak a Magyar Nemzeti Levéltár Pest Vármegyei Levéltárában található hagyatéka mellett több közgyűjtemény (például az akadémia gyűjteményei, vagy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) dokumentumait is fölhasználta. Munkájában a tudós életútját és szakmai pályáját impozáns forrásbázisra alapozva, nagy történészi pontossággal és következetességgel írta meg. (Romsics Ignác: Kosáry Domokos. Helikon Kiadó, Budapest, 2025. 607 oldal)
