Erdélyi futballmesék

Fiú, jegyezd meg: a kalotaszegi ember nem fázik. Csupán érzékeli a hideget – figyelmeztetik a vendéget a kalotaszentkirályi futballpálya mellett. Farkaslakán kalapos öregurak firtatják az új játékos képességeit: „Hallám, milyen az új fiú?” „Ügyesnek ügyes, csak a gondolkodásnál nincs szerencséje.”

Csavaros észjárásról tanúskodó, ízes nyelvezettel megfogalmazott szurkolói élcek, mosolyt fakasztó pályaszéli bölcsességek gazdagítják a falusi meccsélményt erdélyi vidékeken, amelyek sajátos futballvilágát a Nemzeti Sportban megjelent tavaszi riportsorozat, a Hátsó füves utazásai során volt alkalmunk megismerni. Erdély keleti csücskében, Gyimesbükkön csodálatos példáját láttuk annak, ahogyan egy helyi közösség szembeszélben is igyekszik őrizni magyarságát, hagyományait – részben éppen a futball segítségével.

A hétvégi mérkőzések alkalmat teremtenek a munka szorítása mellett felértékelődő közösségi élményre, generációk találkozására. Az sem véletlen, hogy a helyi sportegyesület furfangos leleménnyel átkérte magát közigazgatási körzetéből, Bákó megyéből történelmi otthonába, a Hargita megyei futballszövetséghez.

A falvak életét megkeserítő elvándorlás, a jobb fizetéssel kecsegtető nyugat-európai munkák csábítása a labdarúgásban is érezteti hatását: játékost toborozni egyre nehezebb az olvadó fiatalság köréből, a távolról ingázók közül pedig sokaknak a munkabeosztása határozza meg a meccsprogramját is.

Tamási Áron leszármazottja, a 44 éves Sipos Árpád ácsmesterként jobbára Magyarországon dolgozik, ám ha otthon van, még mindig a farkaslaki futballcsapat legveszélyesebb csatáraként harcol települése dicsőségéért. Nagybátyja tollával szerette szülőföldjét, ő góljaival mutatja ki hűségét: „Megértem a regénybeli Ábel gondolkodását. Hiába került ki a nagyvilágba, végül csak hazatalált. Amikor jövünk haza magyarországi munkáról, és az autóból lenézve megpillantom a völgyben Farkaslaka házait – na, annál jobb érzést nem ismerek.”