Fohász szomorú karácsonyon

„Mária, Istennek szent anyja, hozzád fohászkodom, hogy István fiamat épségben hozd haza az orosz frontról.”

Orosz front 1942 telén Fotó: Fortepan–Miklós Lajos

Mária, Istennek szent anyja, hozzád fohászkodom, hogy István fiamat épségben hozd haza az orosz frontról. Szörnyűségeket álmodom éhezésről, fagyhalálról és aztán a legrosszabbról, ahogy a muszka ráront. Fölriadok, és rettegek, hogy újra álmodom. Forró nyárban, július végén, az utolsó transzporttal vitték őt is a keleti frontra, védeni a hazát. Istenem, hát mért ott kell védeni, idegenben, sok száz kilométerre a magyar földtől, amikor annyira védtelennek érezzük magunkat itthon is.

Kezdetben még szórványosan jöttek a levelei, hogy egészséges, ne aggódjak, a tábori posta ritkán jár. A bajtársakkal úgy vannak, mint a kenyeres pajtások. Mióta télbe fordult az idő, egy sort sem kaptam tőle, pedig lesem a postást nap mint nap. Csak a hírek jönnek, hogy csapataink elfoglalták harcálláspontjukat, és törnek előre rendületlenül. Mindig arra tanítottam a fiaimat, hogy ha megpróbáltatással és szenvedéssel találkoznak, türelemmel és alázattal viseljék, bízva az isteni gondviselésben.

Könyörgök, Máriám, hozd vissza őt nekem! Ha már Péter fiam odaveszett, eltűntnek nyilvánítva a háborúban, ahova önként ment a balga gyermek. Csak István maradt, az elsőszülöttem. Amilyen kínok közt jött a világra, annyira erős, okos, nevetős fiú lett. Ötévesen azt mondta, én leszek a mátkája, hintóval jön értem, csak nőjön meg mielőbb. Kacagtunk az urammal, micsoda bonviván ez a gyermek.

Orosz front 1942 telén
Fotó: Fortepan–Miklós Lajos

Egy éve ilyenkor, negyvenegy karácsonyán még együtt mentünk az éjféli misére. Belekaroltam, azt mondta, ne féljen, édesanyám, míg engem lát, nem eshet baja, s futott velem a havon. Kacagva dorgáltam, de úgy éreztem, a védangyalommal vagyok. Lajos atya, a plébánosunk biztat, hogy ha erősen kérem Isten kegyelmét, biztosan megsegít. Hanem legutóbb, a vigília után odajött hozzám, és átadott egy cetlit, rajta az idézet Máté evangéliumából: „Hallottátok, hogy azt mondták: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok?”

Értem én az írást meg azt is, hogy miért kaptam éppen ezt Lajos atyától. De azt kérni egy anyától, hogy szeresse ellenségeit, miközben fia halálos veszedelemben él valahol távol, Uram, ez meghaladja földi képességeim! Harcolok magammal a fiamért, és várom a napot, hogy újra láthassam, ha már mást nem tehetek érte. Ma körülálltuk itthon maradottak a fenyőfát, s én behunyt szemmel neki küldtem, mint mindig, mióta nincs velem, hogy Mi atyánk, ki vagy a mennyekben…

*

Bajtárs a harcmezőről: Tetszik látni, ez volt a mi osztagunk negyvenkettő karácsonyán, a Don-kanyarban. A tábori lelkésszel még együtt imádkoztunk: „Uram, tégy alkalmassá engem arra, hogy hazámat és nemzetemet védelmezzem, és segíthessek azoknak, akiket rám bíztál, Krisztus, a mi Urunk által.” Meghallgattuk a kormányzó úr üzenetét, hogy a Don-kanyar védelme során végsőkig való kitartást vár tőlünk, a 2. magyar hadseregtől.

A körletbe visszatérve fenyőt állítottunk. Aznap dupla ellátmányt kaptunk, mégis csöndes, visszafogott volt a csapat. Mindenki lélekben otthon járt, tele voltunk kétségekkel az új évet illetően. Szeptember közepe óta mást se csináltunk, csak beástuk magunkat, kétszáz kilométer hosszan építettük a téli hadállást. Januárban aztán megindult ránk az orosz förgeteg. A mi erősnek hitt páncélos hadosztályunk napok alatt felőrlődött, az arcvonal szétesett, felbomlott a rend. Sorsunk a pusztulás maradt.

Pista a vigaszunk volt az osztagban. Olyan színesen tudott mesélni az otthoni életről, hogy képes volt elfeledtetni a nyomorúságunkat. Kerestük a bátorító tekintetét, a zengő nevetését. Vele jó volt ábrándozni, hogy mi lesz, ha hazajutunk egyszer. Mellettem halt meg a lövészárokban. Repesz találta el, nem szenvedett. Én fogságba estem. Arra értem haza, hogy a doni hadseregről, a százezer értelmetlen halálról beszélni sem szabad, mert nem tetszik a kommunistáknak.

Köszönöm a jól tartást, megyek most már, csak ezt a képet hoztam el. Pista kérése volt. Isten áldja magukat.