Rezeda Kázmér nagyon szeretett főzni. Szeretett főzni régi, jól bevált dolgokat, amelyeket álmából felébresztve is el tudott készíteni. Szeretett főzni szakácskönyvből, főként régi szakácskönyvből, amelynek olyan archaikus nyelvezete volt, és egykori erdélyi nemesasszonyok konyhai titkait rejtegette.
Aztán szeretett főzni úgy is, hogy felhívta az édesanyját, valamilyen gyermekkori étel végett, és aztán lépésről lépésre, pontosan követve anyja utasításait elkészítette azt az ételt, amely nagyon finom lett, de mégsem ugyanolyan. De a család legalább csettingetett, cuppogatott, ájuldozott, tíz ujjat nyalt, Rezeda Kázmér pedig beseperte az elismeréseket, de közben azon töprengett, az anyja vajon szándékosan nem mondott el valamit, hogy sírba vigye a gyermekkori ízvilág titkát, vagy egyszerűen van valami, amire csak az anyák képesek. És mindig arra jutott, hogy kell lennie valaminek…
De mindettől függetlenül Rezeda Kázmér nagyon szeretett főzni.
Szeretett főzni tökéletesen jelentéktelen és érdektelen kedd délutánokon, mondjuk egy novemberi kedd délutánon, november negyvenkettedikén, szitáló ködben és csepergő hideg esőben, amikor azoknak is eszükbe jut az öngyilkosság, akiknek amúgy sosem. Olyankor Rezeda Kázmér kitelepedett a konyhába, bekapcsolta a Retro Rádiót, felkérte egy táncra kedvenc serpenyőjét, és azt énekelte, hogy „ciao Marina, könnyelmű, csalfa lélek…”, esetleg azt, hogy „No milk today, my love is gona away / The bottle stands forlorn a symbol of the dawn” és így tovább… Esetleg azt, hogy „On dark desert highway / Cool wind in my hair / Warm smell of colitas / Rising up through the air” és így tovább…
Majdnem teljesen mindegy volt, mi megy éppen abban a rádióban, Rezeda Kázmér eljutott abba a korba, amikor már ezt is képes volt elénekelni a serpenyőjének: „Reptér, lobog a szélben a szélzsák, / villognak egyre a lámpák, / Repülni hív a magas ég!”
És aztán főzött valamit Rezeda Kázmér, szeszélyesen, kedve szerint, sőt kénye-kedve szerint! S szeretett főzni napfényes, madárcsicsergéses nyári napokon is, valamint rügyfakasztó tavaszokon, gondolatfakasztó havas teleken, és itt nagyjából elfogytak az évszakok. Mindig szeretett főzni Rezeda Kázmér.
Egészen idáig. Most azonban valami gyökeresen megváltozott. A karanténos idők tönkretették Rezeda Kázmér konyha iránt érzett szerelmét.
Az történt ugyanis, hogy Rezeda Kázmér felesége orvos lévén dolgozni járt karantén idején is, ellenben a gyerekek esténként átjöttek vacsorálni. Egészen rákaptak ezekre az esti közös vacsorákra, aminek nagyon örültek Rezedáék, de egyszerre csak, egy olyan napfényes, madárcsicsergéses tavaszi napon Rezeda Kázmér hirtelen rádöbbent, hogy őneki főznie kell; és holnap is főznie kell, valamint azután is. Arra döbbent rá Rezeda Kázmér, hogy őneki muszáj főznie. S ha ez nem lett volna elegendő, az a kiváltsága is megszűnt, hogy szeszélyesen, kénye-kedve szerint főzzön.
– Papa, csinálnál vacsorára olyan papaféle pesztós tésztát?
– Papa, vacsira húslevest ennék!
– Papa, olyan rég volt rakott krumpli…
És ez így ment napra nap, és Rezeda Kázmér kezdett belefásulni a főzésbe. Ami nemrég még önfeledt szórakozás volt, önmegvalósítás volt, szenvedélyes kísérletezés volt, móka volt, mára kötelesség lett.
Régi cimborái, a fűszerek most úgy meredtek rá, mint holmi börtönőrök, s különféle jó illatok helyett kezdtek dohos verejtékszagot árasztani. Öreg mestere, a vágódeszka elzsémbesedett, magába fordult, nem mesélt többé régi időkről. A régi jó lábasok, fazekak és serpenyők is mind elmorcosodtak, elzsírosodtak, és folyton csak követelőztek. A fokhagyma hirtelen fokhagymaszagú lett, a hagyma meg csípett.
A Retro mintha nem is játszott volna mást, csak a repteret…
Rezeda Kázmér rájött, hogy ez így nem mehet tovább. Úgyhogy felkerekedett megkeresni azt a legközelebbi éttermet, ahonnét haza lehet vinni a kosztot. Már majdnem meg is találta, amikor bemondta a rádió, hogy megint ki lehet menni az utcára, és kinyitnak az éttermek is, az állatkert is, de még a strand is. A gyerekek telefonáltak, hogy este nem jönnek, mert találkoznak a „többiekkel”.
Rezeda Kázmér pedig elindult, hogy felkeresse a piacot.
„Rég nem ettem savanyú tojáslevest, utána pedig egy kis friss spenótot petrezselymes újkrumplival, tükörtojással…” Ezt mondta magának, és bevásárolt. Otthon aztán mindent kipakolt a konyhapultra, és bekapcsolta a rádiót. „Sweet child in time / You’ll see the line / The line that’s drawn between / Good and bad / See the blind man / Shooting at the world / Bullets flying / oh taking toll” És így tovább.
Kezdtek a dolgok visszatérni a régi kerékvágásba.
