Hatvanhárom nap

A történész, polonista Kovács István íróként, költőként sem nélkülözheti a hiteles történelmi forrásokat. Készülő könyvében még egy regényes Jókai-alaknak is nevet, sorsot ad. A kiadás előtt álló, Hamis igazolvánnyal az igazi Varsóban című fordításkötetéről a varsói felkelés 75. évfordulóján beszélgettünk az alkotóval.

2019. 08. 04. 10:35
null
Lengyel és magyar hagyományőrzők az 1944-es varsói felkelést elevenítik fel Budapesten 2018 augusztusában Fotó: MTI/Mohai Balázs
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

–A budapesti Lengyel Intézet csatarekonstrukcióval emlékezik meg a varsói felkelés 63 napjáról augusztus 10-én Óbuda Fő terén. A lengyel fővárosban bevett szokás, hogy augusztus 1-jén, az úgynevezett W órában („wybuch”: a kitörés, kirobbanás ideje) egy percre felzúgnak a légoltalmi szirénák, és a tömegközlekedés is leáll, hogy a varsóiak tisztelettel adózhassanak a város felkelői és az elesettek emléke előtt. A 75 évvel ezelőtti drámai eseményeket eleveníti fel a kiadás előtt álló, Hamis igazolvánnyal az igazi Varsóban című fordításkötete. A szerző Stanisław Jankowski „Agaton” – ki ő, és milyen szerepe volt a történések alakulásában?

– A hitleri Németország és a sztálini Szovjet­unió felosztotta ugyan Lengyelországot 1939 augusztusában, de az a franciaországi, majd a londoni emigráns kormány vezetésével földalatti államként megszervezte önmagát, és eredményes ellenállást folytatott a német és a szovjet hatalom ellen. Az emigráns lengyel kormány megbízásából Angliában kiképeztek mintegy 350 lengyel ejtőernyőst, akik részt vettek a honi ellenállás szervezésében. Az Angliából ledobott, úgynevezett csendes-sötét ejtőernyősök közé tartozott az építészmérnök Stanisław Jankowski, fedőnevén Agaton, aki hihetetlenül eredményesen működött a földalatti mozgalom dokumentumhamisító részlegének vezetőjeként. Varsót még elhagyni sem lehetett hivatalos papírok nélkül a megszállás idején, a lengyel ellenállásnak tehát szüksége volt a legkülönfélébb hamis igazolványokra. Az eredményesség céljából még a német vízjeles papírokat is legyártották a lengyelek…

– Hogyan folyt a dokumentumhamisítás?

– Német hivatalokból kicsempészték a másoláshoz szükséges eredeti példányt, a munkához fotósokat, vegyészeket, kivételes tehetségű rajzművészeket szerveztek be. A Lengyel Földalatti Állam működése elképzelhetetlen lett volna személyazonosságot igazoló dokumentumok nélkül, mivel az utcákon rendszeresen igazoltatták, összefogdosták a civileket, és küldték őket németországi kényszermunkára, rosszabb esetben Auschwitzba. Vagy – hogy megfélemlítsék a lakosságot – a házfalaknál felsorakoztatták és helyben agyonlőtték az elfogottakat. Bizonyos munkahelyek viszont védettséget jelentettek. Akinek úgynevezett „kemény papírja” volt, amely bizonyította, hogy tulajdonosa német cégnél vagy hivatalnál dolgozik, azt többnyire elengedték igazoltatáskor. A hamis igazolvány tehát életet menthetett. Agaton leírja, hogy a Bradl fedőnevű, németül anyanyelvi szinten beszélő Kazimierz Leski­ ellenállónak is hamisítottak menetlevelet, aki ily módon Hellmann Wehrmacht-tábornokként bekapcsolódott a szövetségesek elleni védvonal, az Atlanti fal tervezésébe és építésébe. Agaton részlege olyannyira hiteles hamisítványokat készített, hogy amikor Bradl Párizsban jelentkezett a német helyőrség tiszti étkezdéjében, s ebédosztáskor az élelmezési jegy ellenőrzésekor némi zavar támadt, Bradl hamisított jegyét ismerték el hitelesnek, a valódira meg azt mondták, hogy érvényessége régen lejárt. Ez azt jelenti, hogy a lengyel dokumentumhamisítók a legfrissebb információkkal rendelkeztek a másolandó iratokat illetően. Ez is a lengyel hírszerzést dicséri.

– Milyen események vezettek a varsói felkelésig?

– Közel öt évig tartó megszállás után, 1944 nyarán úgy látszott, hogy végre romba dől a Harmadik Birodalom. A német hadsereg egymás után szenvedte el a vereségeket a keleti fronton, Belorussziában, Ukrajnában, s a Vörös Hadsereg 1944. július végére elérte a Visztulát. Varsóból kitelepedni látszottak a német hivatalok, a civil német lakosság is tömegesen menekült nyugat felé. Ebben az átmeneti helyzetben a lengyel emigráns kormány alá tartozó Honi Hadsereg birtokba akarta venni Varsót, hogy a benyomuló Vörös Hadsereget már gazdaként fogadja, és ezzel mintegy a világ tudtára adja, hogy a lengyelek szabadították fel a várost.

Fotó: Havran Zoltán

– Ily módon a Szovjetunió elvesztette volna a jogalapját az ország megszállására?

– Lelepleződhetett volna, hogy a szövetségesek Teheránban a sztálini bolsevik hatalom jármába kényszerítették Lengyelországot. Sztálin azonban a lengyel területen leállította az előrenyomulást; a Visztula vonalán megmerevedett a front, miközben délen, Románia területén változatlanul folyt a támadás. A németek viszont július végén meglepetésszerűen varsói állásaik megerősítésébe kezdtek. A Honi Hadsereg főparancsnoksága július utolsó napján kiadta a parancsot a másnapi felkelés kirobbantására abban a meggyőződésben, hogy a Vörös Hadsereg pár napon belül ura lesz a városnak. Nem így történt. A három-négy naposra tervezett felkelés végül hatvanhárom napig tartott. Ez annak volt köszönhető, hogy a város lakossága egy emberként sorakozott fel a gyatrán felfegyverzett, de elképesztő hősiességgel harcoló Honi Hadsereg mögött. A Vörös Hadsereg gyakorlatilag végignézte, ahogy a németek fölszámolják helyettük a Lengyel Földalatti Államot, amit egyébként a végső győzelem után Sztálinnak kellett volna megtennie. A Vörös Hadsereg 1945 januárjában győztesen bevonult a teljesen elnéptelenedett romvárosba.

– A németek akkorra már az egész várost kiürítették, mintegy 550 ezer lakót a pruszkówi átmeneti táborba internáltak, 150 ezer főt pedig németországi kényszermunkára vagy koncentrációs táborokba hurcoltak. Német tűzszerész-alakulatok eközben módszeresen felrobbantották a város épen maradt házait. A bosszú tehát nem maradt el…

– Hitler a felkelés kirobbanásának hírére elrendelte, hogy Varsót a földdel kell egyenlővé tenni. A véres felkelésben közel 200 ezer lengyel veszett oda. Stanisław Jankowski „Agaton” Hamis igazolvánnyal az igazi Varsóban című könyve a lengyelek heroikus küzdelméről szól, a szerző tucatjával avat be bennünket a legkülönfélébb drámai történetekbe, például, hogy milyen elképesztő bravúrral szabadították ki a Honi Hadsereg egyik vezetőjét a pinszki börtönből. A lengyelek heroizmusáról azonban hajlamos megfeledkezni a világ, sőt a lengyelek legfiatalabb nemzedéke is mintha amnéziában szenvedne, már a Szolidaritásról se tud semmit. A jólét elandalít. De ezekben a napokban megemlékezések sorozata zajlik országszerte, s ez mindenkit emlékezésre serkenthet.

– Magyarországon is tapasztal hasonló amnéziát?

– Pontosan kellene tudnunk, mit történt térségünkben a második világháborúban. A magyar rádióban nemrégiben elhangzott, hogy a Szegeden összezsúfolt magyar zsidókat lengyelországi táborokba vitték. Végtelen sunyiság, legalábbis tudatlanság, felelőtlenség így fogalmazni, ugyanis Lengyelország a második világháború idején nem létezett. 1939 őszén az ország egy részét szervesen beolvasztották a Harmadik Birodalomba – Auschwitz is a Német Birodalomban feküdt, s nem a németek által 1939 őszén létrehozott és a Hans Frank által terror alatt tartott főkormányzóságban. Amikor tehát Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban úgy fogalmaznak, hogy „lengyel haláltáborok”, egyszerűen elkenik azt a tényt, hogy valójában ki is hozta létre ezeket a lágereket, kit terhel a bűn. Az utóbbi időben a lengyel kormány kénytelen volt kilátásba helyezni, hogy büntetőjogilag felelősségre vonja azokat, akik bárhol a világban lengyel haláltáborokról beszélnek.

Lengyel és magyar hagyományőrzők az 1944-es varsói felkelést elevenítik fel Budapesten 2018 augusztusában
Fotó: MTI/Mohai Balázs

– A fordítás, gondolom, napi konok munkát jelentett az elmúlt időszakban. Hozzájutott közben a lírához is? A tavaly megjelent, Shakes­peare a Corvin közben című verseskötete után lesz folytatás?

– A költészethez csönd kell, az elmélkedés láthatatlan televénye. Őszig még szeretném befejezni egy születőben lévő könyvemet, amely a lengyel–magyar történelmi és kulturális kapcsolatokat mutatja be a kora középkortól napjainkig. És érik bennem még egy történet, amely A gyermekkor tündöklete című regényem folytatása lesz. Most igen intenzív munkaszakaszban vagyok, remélem, a regényírás ehhez képest kellemes alkotómunka lesz, bár ahhoz is szükséges még levéltári kutatás. Három síkja van a történetnek, az egyik 1849-ben játszódik az erdélyi hadszíntéren, a második 1956-ban, a harmadik 1959 és 1963 között, a gimnáziumi évek idején. Ihletője egy dokumentum megtalálása volt: pár éve összeállítottam a magyar szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikonát, és a kutatás során váratlanul rábukkantam Leonard Truskolaski nevére. Ez revelációként hatott rám, ugyanis a történeti források szerint, miközben Bem Vízaknáról Déva felé vonult vissza, és csapatával Szászsebesen harapófogóba került, az őt üldöző erdélyi osztrák hadtest parancsnoka, Puchner tábornok egy könnyűlovas tisztje révén felszólította, hogy adja meg magát, mert reménytelen a helyzete. A források szerint Bem fogadni sem akarta Puchner követét. Segédtisztjei azzal érveltek, hogy a parlamenter lengyel, mire maga elé engedte bekötött szemű honfitársát, de felszólítására csak annyit felelt: amíg Bem Bem, addig megadásról szó sem lehet, a hírvivő pedig szégyellje magát, hogy lengyel létére nem a szabadságot, hanem a zsarnokságot szolgálja. A történet magva egyébként a szépirodalomban is megtalálható, Jókai Mór Csataképek a magyar szabadságharcból című könyvének A kis szürke ember fejezetében szerepel egy könnyűlovas tiszt, aki üzenetet vitt Bemnek.

– Ez a hírvivő lett volna Leonard Truskolaski?

– Amikor a bécsi Hadtörténelmi Levéltárban kutattam, átnéztem az Erdélyben harcoló, 3. könnyűlovas ezred személyi lapjait is, és egyszer csak kezembe került Leonard Truskolaski törzslapja, rajta a dátum, hogy 1849. július 31-én rangja megtartása nélkül kilépett a hadseregből. Szívére vette tehát Bem dörgedelmét. Ez a dráma első rétege…

– Történészként a saját sorsa és 1956-os élményei miatt választotta kutatási témául az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot?

– Az én nemzedékemnek alapélménye, hogy ’48-ról lehetett beszélni, de ’56-ról nem. Közben mindnyájan tudtuk, hogy 1848-ban benne lüktet 1956. Gyerekkori kedves olvasmányom, Rákosi Viktor regénye is azért volt rám akkora hatással, mert a Hős fiúk mögött ott sorakoztak a pesti srácok. Ez igen korán belém ivódott, tulajdonképpen természetes volt, hogy történészként is a szabadságharccal akarok foglalkozni. És persze a lengyelekkel, aki részt vettek benne.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.