Haynau az árnyékszékben

Az aradi hóhért, a bresciai hiénát, az úri hölgyek virgácsoltatóját, báró Haynau osztrák táborszernagyot, mikor az ötvenes évek elején Londonban mulatván, meg akarta nézni a Perkins-féle híres breweryt, a becsületes angol serfőzőlegények megrohanták, s kitépték bámulatosan hosszú bajuszát. Mellékes, hogy az a bajusz azért volt olyan bámulatosan hosszú, mert két oldalt mellé lopódott egy-egy darab szakáll is. Érdekesebb az a kérdés, hogy miért épp a Haynau bajuszára támadtak azok a derék serfőzők? Miért kellett nekik a bajusz? Hát a brit nép lelkének ősi dolga ez. Középkor előtti. Angol felfogás szerint az a férfi legmeggyalázóbb büntetése, hogy arcáról leszaggassák hím voltának jelét, a szőrt, aztán kitolják a szemét. Lear király tragédiájában is ez történik. Glosterrel. Hallott-e valaha Haynau Shakes­peare-ről? Sejtette-e, hogy – a civilizációnak közepette föltámadván az ős, a nyers brit – a bajusz kitépése után következik a szem kitépése. Vagy azok a régi angolok emlegettek második stációt is? Ki tudja. Elég az hozzá, báró Haynau táborszernagy a serfőzőlegénynek körmei közül az árnyékszékbe menekült, irgalmas kéményseprők onnan szabadították ki a szűk ablakon, lajtorjákkal, a háztetőkön keresztül. Csaknem így járt Brüsszelben és Párizsban is. A rendőrségnek kellett őt védeni a nép dühétől. S nem is az akasztófáért utálták őt, hanem a nők virgácsolásáért. Holott a nők virgácsolása is csak épp olyan paragrafusa volt az osztrák katonai büntető törvénykönyvnek, amilyen az akasztófa. Az akasztófa ma is megvan. Hogy a verésről szóló paragrafusokat mikor törülte el a hadúr, nem tudom pontosan. Négyféle verés volt: 1. a pofon, 2. a bot, 3. a vesszőfutás, 4. az asszonyoknak dukáló virgács.

A pofon tulajdonképen nem tartozott a codex dolgaihoz. Fegyelmi büntetése volt a katona legénységnek, s kénye-kedve szerint alkalmazhatta már az altiszt is. Én 1869-ben, mikor piarista prefektusunk Budavárának nyugati bástyájára vitt sétálni bennünket konviktorokat, még láttam, hogy ama rondellák egyikén, melyet a honvédek azelőtt húsz évvel rohammal vettek meg, egy német káplár pofozta a magyar regrutákat, ha valamit nem csináltak jól. Ennek a pofozásnak némi ceremómája volt. A történt hibát persze tüstént észrevette az a nyomorult Abtheilung, s legjobban az, aki elkövette.

A káplár nem szólt egy szót sem, csak nagy fontossággal föl s alá lépkedett egy darabig, tűnődvén: hogy mi legyen most? Akkor aztán a vétőhöz ugrott és irtóztató pofont applikált a képére. A regruta meg szalutált, a szabályok szerint megköszönte a büntetést. (Ezt a régi osztrák szokást, a büntetés megköszönését is, csak egynéhány évvel ezelőtt szüntették meg.)

Minden profósznál a növényvilágnak három tagja volt állandóan készen az osztrák katonai büntetőtörvénykönyvben megszabott testi büntetések végrehajtására. Som. Fűz. Nyír.

A somfa volt a bot. A fűzfa volt a vesszőfutásnál alkalmazott vessző; a profósz ezrivel tartotta sósvizes kádakban, hogy soha semmi hiány ne legyen benne. A nyírfasöprű a nők megvirgácsolására szolgált. A katonai codex gondoskodott róla, hogy e büntetés végrehajtása ne járjon a szemérem megsértésével. Szigorú utasítást adott, hogy a szoknyákat szabad felhajtani, de a pendelyt nem. De hisz ez valóságos lovagiasság! Hát minek lőtte magát agyon a nemes Maderspach Károly mozsárágyúval, mikor hitvesét az osztrák katonai törvény így büntette!

Az angolok, a belgák, a franciák azt hitték, hogy mindez báró Haynau táborszernagy úr legsajátabb akarata és cselekedete volt. S ezt nemcsak azok az idegen népek hitték, hanem hittük és hisszük mi jó magyarok is. Pedig Haynau, Pest díszpolgára, soha sem tett egyebet, mint hogy végrehajtotta az osztrák katonai törvényt. Épp úgy, mint az Olaszországban hazafiakat akasztó és nőket virgácsoltató in Deinem Läger ist Österreich Radetzky, kinek bécsi szobránál a magyar kormány díszruhában jelent meg, nem is oly régen. […] Hogy Boszniában nem virgácsoltatták meg a bégek feleségeit, annak csak az az oka, hogy az illető paragrafus már „hatályon kívül helyeztetett”.

Haynau az osztrák katonai törvénynek és a bécsi akaratnak épp olyan közönséges exekutora volt, amilyen a virgácsoló káplár és amilyen Aradon Mayer­ bakó vagy Budapesten Both hóhér. Tőle épp úgy nem függött élet-halál, mint azoktól a sintérektől. Bármit mond a szemtelen hízelgés: minden haditörvényszéki ítéletet Bécs hagyott helyben. Nyalábbal van bizonyság, hogy Haynau nem volt valami korlátlan diktátor, hanem csak eszköz. „Borotva, melyet használat után tokba tesznek.“ Tokba tették pedig akkor, mikor Bach azt vélte, hogy a pacifikálás könnyebben érhető el a katonai törvények rücksichtslos alkalmazása nélkül. Ez a Haynau gyakran rejtelmesnek mondott bukásának egyszerű magyarázata. Tompább borotva kellett. Az a szörnyeteg ezeredmagával volt az osztrák hadseregben. Épp úgy, mint a hóhérságra kapható ember a világon. Miért ne vállalja el a munkát, ő, mikor rögtön a kész vállalkozók serege lép a nyomába. Soha sem szűnt meg semmi rendszer azért, mert nem akadtak végrehajtói. Minden rendszer egészen más okokból szűnt meg.

(Tóth Béla: 100 esti levél, 1903)