– Hogyan kezdődött egyházpolitikai pályafutása?
– Az egyházi ügyekkel foglalkozó főosztály a Németh-kormány alatt jött létre Glatz Ferenc minisztériumában. Glatz miniszter úr július 7-én kért fel, hogy hozzak létre egy kis létszámú főosztályt, és az egyházakkal közösen alakítsuk ki az állam és az egyházak kapcsolatának jogi és gyakorlati rendszerét. Az az év augusztusában megalakult főosztálynak természetesen nem volt irányító és felügyeleti jogköre az egyházak fölött, csak koordinatív feladata, az egyenrangú viszonyból adódó folyamatos párbeszéddel elősegítve az egyházak társadalomban való szerepének kialakítását. Négy kormányfő alatt végeztem a munkámat a minisztériumban, illetve a miniszterelnöki hivatalban. Mivel Paskai László bíboros úr 1988. augusztus 20-án bejelentette, hogy a magyar kormánnyal együtt meghívta II. János Pál pápát, kézenfekvő volt, hogy mielőbb rendezni kell a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatokat is. Rendkívül gyors változások közepette kellett e történelmi időszakot kihasználva közösen jó döntéseket hozni és megvalósítani.
Kategorizálás nélkül
– Milyen jogi háttere volt az átmenetnek, hiszen a szocializmus törvénykezése és hétköznapi gyakorlata semmilyen mintával nem szolgálhatott?
– Készült Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter feladataként a lelkiismereti és a vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény tervezete. Ebbe a főosztályhoz delegált egyházi képviselők, illetve az akkor működő 25 vallási közösség is bekapcsolódott, a ma már bíboros, prímás Erdő Péter is, aki ekkor jött haza Rómából. Voltak olyan vallási közösségek, melyek hitelveikben az állammal való kapcsolatot nemkívánatosnak tartották, de ennek ellenére ők is megismerhették az egyházak és a vallásukat gyakorolni óhajtók teljes szabadságát biztosító törvény tervezetét. Amikor 1996-ban megkérdeztük az akkor a bíróságok által bejegyzett mintegy hetven egyház képviselőjétől, hogy akarnak-e kapcsolatot tartani az állammal, 52 jelezte, hogy akar, és az egyes közfeladataiknak név szerint kik a szakértőik. Például: közoktatás, felsőoktatás, közművelődés, közgyűjtemény, egészségügyi, szociális, karitatív, gazdasági, jogi stb. területeken.
– Milyen lehetőségek nyíltak a rendszerváltás éveiben az egyházi intézmények létrehozására?
– A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 19. § (1) bekezdésében az áll, hogy az egyházak létrehozhatnak olyan intézményeket, mint az állam. Megjegyzem, hogy a kezdetekben a politika még nem jutott el odáig, hogy az ellátott feladatot a költségvetés a fenntartótól függetlenül, azonos módon finanszírozza. Pregun István, a Nyíregyházán működő Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektora, aki 1985-től a gyengülő diktatúra idején országgyűlési képviselő is volt, és Paskai László bíboros úr által a főosztályhoz delegált egyik képviselő is elvállalta, hogy egy közösen megszövegezett módosító indítványt nyújt be a törvényhez. Ez meg is történt 1990. január 23-án. A képviselők és a miniszterek egyetértettek azzal, hogy nincs különbség például gyerek és gyerek között, mindenkinek azonos módon kell biztosítani a tankötelezettséggel járó ingyenes oktatását, akár egyházi, akár állami iskolába jár, és így belekerülhetett a törvénybe a szektorsemleges finanszírozás elve. Erre épült az egyházak működését szabályozó összes törvény, beleértve az 1997-es szentszéki megállapodást.
– Azért voltak és vannak mind a mai napig olyan baloldali és liberális politikusok, akik vitatták ennek az elvnek a helyességét.
– Persze, de engem ez nem nagyon érdekelt. Hiszen már akkor az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény módosítását szinkronba kellett hozni az egyházi törvénnyel, a szabad iskolaválasztás lehetőségének biztosítása érdekében. Így törvényileg is megteremtődött az egyházak, felekezetek, szerzetesrendek oktatásban való részvétele, nagy múltú iskoláik újraindulásainak jogi feltétele. A szektorsemleges finanszírozással, majd az 1991. évi XXXII. törvény adta lehetőség szerint, mely a volt egyházi ingatlanok tulajdonrendezéséről rendelkezett, ismét részt vehettek a műveltség megalapozásában és utógondozásában, a hagyományok újjáélesztésében, az idősek és elesettek gondozásában.
– Az új egyházi törvényt ki készítette elő?
– Az Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter feladata volt. Mi csak az egyházak részvételének, véleményeik, javaslataik figyelembevételének, a két tárca jogalkotásban részt vevő jogászainak rendszeres egyeztetésében működtünk közre. Az Igazságügyi Minisztériumnak ebben az időben öt, az alapvető emberi jogokat garantáló törvényt kellett megalkotnia. Ebben a vallásszabadságról szóló törvény megalkotása prioritást kapott.
– A hazai egyházak mellett a Szentszékkel is egyeztettek?
– A törvénytervezetet egy háromtagú kormányküldöttséggel Rómába vittük, mert ez volt a háttere vagy garanciája a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolatfelvételnek. A kapcsolatfelvétel a Vatikánban és Budapesten történt. Az egyházi törvénytervezet mellett hatályon kívül kellett helyezni az 1964-es megállapodást, amelyet Agostino Casaroli, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárhelyettese és Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke írt alá.
– A kezdetektől világos volt, milyen irányba haladjon az új egyházi törvény?
– Úgy gondolom, hogy igen. Sokan felvetették, hogy vissza kellene térni az 1895-ös, szabad vallásgyakorlásról szóló törvényhez, amely lényegében 1950-ig volt hatályban. Az én álláspontom is az volt, nem lenne tisztességes egy száz évvel korábban létrehozott törvényhez visszatérni, mert egészen más volt a társadalmi környezet és a politikai akarat. Mellérendelt viszonyban lehet tárgyalni, és le kell mondani egy sereg olyan jogintézményről, a főkegyúri jogtól kezdve sok mindenig, ami 1895-ben még létezett. Az 1990. évi IV. törvény ezt az elvet bontja le egyházakra és állampolgárokra. A törvény megfogalmazza, hogy az állam lemond felügyeleti, ellenőrzési, főkegyúri jogáról, ehelyett egyenrangú felek megállapodása alapján akarja megoldani az egyházak kapcsolatát az állammal. Voltak olyan vélemények is, amelyek azért különböző kategóriákba sorolták volna a különböző egyházakat. Végül az alapelv az volt, hogy az állam az egyházak és a hitüket gyakorolni akaró emberek teljes szabadságát garantáló törvényt alkosson a független bíróságok bevonásával. Az egyházak, illetve az állampolgárok kategorizálásával az aczéli kultúrpolitika három t-jét idéznénk elő újra az egyházakkal kapcsolatban.
– De hogyan lehetett volna támogatni, tűrni vagy tiltani?
– Ahogyan az 1895-ös törvény tette azzal, hogy elismert bevett vallásokat, amelyeknek tagjai teljes vallásszabadságot élvezhettek, és voltak elismertek és el nem ismertek is.
– Mit szóltak a Vatikánban a törvénytervezethez?
– Az első kérdésük az volt, mi a garancia arra, hogy egy szocialista ország lemond mindenről? Nem kellene-e megvárni a szabad választásokat az új törvénnyel és a kapcsolatfelvétellel? Az volt a válaszunk, hogy nem tudjuk, milyen összetételű lesz az új parlament, de most van erre politikai akarat. Elfogadták az érvelésünket, és tettek néhány módosító indítványt, amelyek főként a garanciákra vonatkoztak. Francesco Colasuonno és John Bukovsky érsekekkel tárgyaltunk, és utána eljöttek Magyarországra is a párbeszéd folytatására.
– Amikor az Országgyűlés végül elfogadta a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényt, milyen arányban és hogyan szavaztak a döntően még állampárti képviselők?
– Elég egyöntetűen. Úgy emlékszem, hogy egy ellenszavazat és tizenegy tartózkodás volt. Ebből adódóan kétharmados többséggel szentesített, alkotmányerejű törvény jött létre. Ezt követően február 9-én Agostino Casaroli bíboros, az Apostoli Szentszék államtitkára Budapestre érkezett, és az Országház Kupolatermében Németh Miklóssal aláírták a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről szóló egyezményt.
Kormányfői megkövetés
– Történelmi távlatból kicsit úgy fest, hogy Casaroli bíboros úr még megélte az Ostpolitik összeomlását, és jó diplomataként túl is lépett rajta.
– Engem ez egyáltalán nem foglalkoztatott. Az az ügy érdekelt, hogyan lehet felépíteni egy tisztességes párbeszédet. Az aláírást követően II. János Pál pápa márciusban Angelo Acerbi érseket nevezte ki a Szentszék által delegált első apostoli nunciussá, magyar részről pedig Keresztes Sándort, a KDNP elnökét jelölte a kormány vatikáni nagykövetnek.
– A kárpótlás kérdése mikor került a tárgyalóasztalra?
– Az Országos Vallásügyi Tanács első ülésén, 1989. október 20-án a kormányfő megkövette az egyházakat a politika negyvenévi bűneiért, és felvázolta a teljes szabadságot garantáló készülő egyházi törvény lényegét. Paskai László bíboros fölvetette, az egyház megérti a társadalom számára fontos küldetését, és hogy teljes szabadságban tevékenykedhet, de milyen anyagi háttérrel tudja mindezt megvalósítani? A miniszterelnök felkérte az igazságügy-minisztert, hogy az egyházakat ért jogsérelem orvoslására készüljön átfogó törvény. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjtsük be az egyházaktól az erre vonatkozó dokumentumokat. Több tízezer jogsértésre vonatkozó irat érkezett be. Mégsem történt semmi, mert ekkor zajlottak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai, ahol a felek megállapodtak, hogy a nagybirtokok reprivatizációjára nem kerülhet sor, beleértve az egyházi birtokokat is. Ez nagy csalódás volt számomra is, hiszen az egyházi vagyon nagyobbrészt adományokból származott, és általános célokat szolgált. Egy-egy parókiát hatvan-hetven hold föld látott el, a jövedelmekből lehetett finanszírozni a hitélet intézményeit és személyeit, és sokaknak munkát is adott. Teljesen érthetetlen volt a döntés, és a volt szocialista országok közül mára Magyarország az egyetlen, ahol nem sikerült rendezni az egyházi birtokok ügyét. A földbirtokokat 1945-ben kobozták el, a házas ingatlanokat, iskolákat csak 1948-ban. Aztán az Antall-kormány hivatali idejében felvetődött ugyan a kérdés, de az 1991. évi XXXII. törvény csak a házas ingatlanokra vonatkozott, a földekre, erdőkre, bérházakra nem.
A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium épülete
Fotó: MTVA/Bizományosi/Jászai Csaba
– Az 1950-ben betiltott szerzetesrendek közül sokan az Elnöki Tanács 1989. augusztusi rendelete alapján már 1990 előtt néhány hónappal újraalakultak, amikor még ugyan nem született meg az úgynevezett IV. törvény, melyet a parlament 1990. január 24-én szavazott meg, és február 12-én jelent meg a Magyar Hivatalos Közlönyben.
– Ebben az időszakban az a döntés született, hogy a jogi rendezésig az egyházak társadalmi szerepvállalását átmenetileg is segíteni kell financiálisan és ingatlanokkal, így a volt párt-, munkásőr- és MHSZ-ingatlanokat a helyi tanácsok kérhetik valamilyen funkcióra. Jó néhány esetben az újrainduló egyházak, szerzetesrendek is hozzájutottak ilyen ingatlanokhoz. A XIX. kerületi Szent Ignác Kollégium például korábban munkásőrlaktanya volt, a gödi Piarista Szakmunkásképző Iskola a Magyar Honvédelmi Szövetség bázisa volt. Az evangélikus egyház öregdiákjai kérték vissza a Fasori Gimnáziumot. Az Országos Pedagógiai Intézet kiköltöztetésével a híres Fasori Gimnázium újra birtokba vehette régi épületét, ahol Glatz Ferenc művelődési miniszter 1989. szeptember 2-án az 1989/1990. tanévet nyithatta meg. A gimnázium kollégiumi célra a Vizafogón lévő munkásőrlaktanyát kapta meg.
– Mozgalmas időszak volt.
– Igen, 1989-ben már a törvény megszületése előtt seregnyi egyházi intézmény indult újra. Így a Hajdúdorogi Görögkatolikus Iskola, a Sárospataki Református Kollégium, a budapesti Református Baár–Madas Gimnázium, a Pécsi Katolikus Énekiskola. Voltak olyan esetek, amikor a régi-új fenntartó azt mondta, nincs felkészülve az újrakezdésre. Ilyen volt a Nagykőrösi Református Tanítóképző esete. A tanácselnök, Huszár Kálmán megértette, hogy fontos lenne az intézmény a város fejlődése szempontjából. A pártbizottság gimnázium melletti épületét lehetett kérni erre a célra. De Tóth Károly püspök úr jelezte, nem képesek megoldani az elindítást és a fenntartást. Végül az állami Jászberényi Tanítóképző kihelyezett tagozataként indult meg a Református Tanítóképző, majd egy idő után a köldökzsinórt el lehetett vágni. Így született meg a mai intézmény, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Kara.
Ötven per
– Valóban. Andrásfalvy Bertalan miniszter urat édesapám révén még Pécsről ismertem. De nem ez a kapcsolat eredményezte, hogy a főosztály megmaradt, hanem az ügy és az ügy továbbvitele. Az Antall-kormány idején – ahogy mondani szoktam, ez volt a görcsoldó időszak – együtt gondolkodási fórumokat rendeztünk az ország minden részén. A megyei önkormányzatok sokat segítettek a fórumok megszervezésével. A tényleges funkcióikat ugyan elvették a helyhatósági választások előtt, de a koordinatív szerepük megmaradt. Összehívták a helyi önkormányzati vezetőket, az egyes települések lelkipásztorait, és mi az egyházi képviselőkkel közösen elmondtuk, milyen törvények segíthetik egyes települések szellemi és gazdasági fejlesztését az egyházakkal közösen kialakított koncepciók és cselekvések alapján.
– Összességében valahogy mégis elakadt az egyházak teljes jóvátétele.
– Sokan azt gondolják, hogy Magyarországon megtörtént az egyházak teljes kárpótlása. Ez azonban nincs így, csupán részleges kártalanítás történt. Két alapja volt a kártalanításnak: a funkcionalitás és a konszenzus. Vagyis meg kellett jelölni, milyen funkcióra kérik vissza az ingatlant, és konszenzusra kellett jutni a tulajdonossal, a legtöbb esetben a helyi önkormányzattal, mert az volt az elv, hogy egy jogsérelem orvoslása nem okozhatott újabb jogsérelmet. És mindennek összhangban kellett állnia a településfejlesztéssel is.
– Voltak vitás helyzetek?
– Természetesen. A tihanyi apátság épületénél például három évig tartott a pereskedés, mert a Veszprém Megyei Múzeum vezetősége nemigen értette meg, hogy a bencés rend új színt hoz a megye kulturális életébe. És érdekes, hogy ugyanez a múzeum nagyon komoly segítséget nyújtott az apátság 900 éves történetét bemutató állandó kiállítás létrehozásához. Ötven bírósági perünk volt, de mindet megnyertük.
– Az egyházak szabad működése a hitéleti, kulturális, szociális haszon mellett eredményez egyéb pozitív hozadékot a szekuláris állam számára?
– Különös módon igen. A szektorsemleges finanszírozással az állam rengeteget profitált. Kialakult egyfajta munkamegosztás az oktatásban, egészségügyben, szociális szférában. Az állam talán még ma sem érzékeli igazán, hogy az egyháznál jobb partnert e feladatok ellátására nem találhat, mert az egyházakat nem kötik a közigazgatás határai, ráadásul sajátos kapcsolatrendszereiken keresztül az erkölcsi és szellemi tőke mellett még anyagi tőkét is be tudnak vonni. A kilencvenes évek közepén a KSH adatai szerint az egyházak közel hétmilliárd forintot fizettek be a költségvetésbe különféle adók és járulékok formájában, ami azt is jelentette, hogy ennek az összegnek legalább a háromszorosát tudták előteremteni a lakosság és egyéb testvéregyházi nemzetközi kapcsolataik révén. Ugyanakkor a központi költségvetésben a különféle jogcímen lévő állami támogatások összessége majdnemhogy megegyezett.
