Időközben elkészült a déli harangszó történetét és napjainkig terjedő hatását bemutató kötet román és német fordítása is, mindkettő önkéntes felajánlás formájában. Hogy miért éppen román nyelven szeretnénk megjelentetni ezt a művet? Ez nem véletlen, és legalább olyan fontos, mint a szerb kiadás, hiszen Hunyadi János apja, a feltehetően román Vojk (Voico/Voicu) a Havasalföldről telepedett át a XV. század elején Magyarországra, és lett Zsigmond király udvari lovagja. Noha ilyen áttelepedések, mozgások teljesen természetesek voltak abban az időben, különösen a Zsigmond által uralt Német-római Császárságban, de akár az átmenetileg a Havasalföldet is hűbéri viszony alá vonó Magyar Királyságban, a XIX–XX. század túlfűtött nacionalista szemléletében ez szinte skizofrén vitát robbantott ki a nemzeti gondolatot mindenáron érvényre juttatni igyekvő történetírásban. Az áttelepülés után birtokokat szerző Vojk fiai, János és Johan (II. János) önmagukat és birtokaik bevételét nem kímélve önfeláldozóan harcoltak a török ellen, és végül mindketten ennek lettek az áldozatai. A hat éven át az országot kormányzóként vezető Hunyadi János ifjabb fiát pedig, Mátyást, 1458 januárjában az országgyűlés választotta meg a „Duna jegén” magyar királynak.
A Kolozsvárt született király az első világháború előtt Fadrusz János alkotásaként monumentális, művészi szobrot kapott a város főterén. A személye és szobra körül időről időre fellángoló méltatlan és történelmileg értelmetlen vitára tehetne pontot a déli harangszó történetét bemutató kötet román–magyar kiadása. Hasonló fontosságú a német–magyar nyelvű megjelentetés is, hiszen ezt nemcsak német nyelvterületen, hanem Erdély megmaradt szász lakossága körében is bizonyára sokan forgatnák, olvasnák.
Reméljük, hogy ezek a célok hamarosan megvalósulnak, és hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak a magyarok, hanem a románok is őszintén magukénak érezzék Hunyadi Jánost és Hunyadi Mátyást mint román környezetből magyarrá lett főurat és királyt, akik a maguk korában éppúgy szívükön viselték a Havasalföld török elleni megvédését, mint az áttelepült és áttelepülni kívánó román kenézeket, hiszen abban az időben már egyébként is jelentős román népesség élt Dél-Erdélyben. Úgy gondolom, hogy ennek a megbékélésnek az lehetne a biztosítéka és záloga, ha Gyulafehérvárt, ahol Hunyadi Jánost, fiát, Hunyadi Lászlót és testvérét, Johant (II. János) végső nyugalomba helyezték, akiknek a síremlékei, szarkofágjai a sokszoros hányattatás és bolygatás ellenére részben mégis megmaradtak, és ahol kultuszuk és emlékezetük töretlenül él a Szent István által alapított püspöki székesegyházban, szobor is emlékeztetne a törökverő hősre.
