Talpig lehallgatva

Alexa Károly ifjúságától fogva érzi személyes sorsa mögött a történelmet. Több évtizedes újságírói tevékenysége elismeréseként idén átvehette a Táncsics Mihály-díjat, s most a Prima Primissima 2019-es jelöltjei között szerepel. A magyar értelmiség eredményeinek megőrzésére alapított díjra december 4-ig várják a közönség szavazatát.

2019. 11. 30. 13:42
null
Fotó: Bach Máté
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

- József Attila-díjas író, szerkesztő, irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki a közéleti kérdésektől sem tartja magát távol. Egy tőről fakadnak ezek a tevékenységek?

– Ha a magam alkatát és sorsát egységes egésznek képzelem – és mi mást tehetnék? –, akkor a válaszom csak igenlő bólintás lehet, kicsit azért felhúzott vállal jelezve a bizonytalanságot is. Az őszinteséghez még az az állítás jár legközelebb, hogy „igen, persze”, a dolgok, a tevékenységi formák, az aktuális célok, tervek és rögeszmék mindig is összefüggtek egymással, de szüntelenül ki is voltak szolgáltatva a körülményeknek, az eseményeknek, némi fellengzősséggel szólva: a korkívánalmaknak. A szerencséről és a véletlenről nem is szólva. Azzal hitegetem magam – és ebben az érzésben generációs társaimmal is osztozom –, hogy szerencsés korosztály vagyunk, mert ifjúságunktól fogva valahogy mindig ott érezzük személyes sorsunk mögött a történelmet. Én mondjuk attól kezdve, hogy 1956 októberének egy végre lőporfüstmentes délelőttjén apám kezét fogva belebámulok a felkelő napba az Üllői úton a kilőtt T–34-esek fölött. Arrafelé, ahonnan majd pár nap múlva, és éppen a nevem napján újra felcsörögnek a lánctalpak.

– A közügyek iránti érdeklődését a családjából hozta?

– A szülők, nagyszülők korosztályát megviselte a történelem, Trianontól a hatvanas évekig (szétszóródás, elszegényedés, kizáródás a felsőoktatásból, Don-kanyar, börtön, emigráció), gyerekként sok mindenről tudtunk, sok minden nehezítette az életünket, de „nagyobb” tragédiák nem értek bennünket; túléltük szerény nagyvárosi létmódban mindazt, amit csendben, szélárnyékban túl lehetett élni. Meghitt érzelmi belviszonyok között, de a „kettős nevelés” szolid, ám rendíthetetlen, mert természetes moralitása jegyében. És hogy a mélyben miféle eszelős abszurditás határozta meg a mi kisnemzeti sorsunkat, arra csak egyetlen személyes adalék: már jóval túl voltam negyvenedik életévemen, amikor újra eljuthattam Radstadtba, ausztriai szülővárosomba, és a Rathaus, a városháza megfelelő ügyosztályán az 1945. évi anyakönyvet silabizálva meggyőződhettem arról, hogy tényleg létezem.

– Ezek szerint már a kezdet kezdetén eldőlt, hogy nem fogja elefántcsonttoronyból szemlélni a világot: 1978 és 1983 között a Mozgó Világ szerkesztője, pár évig főszerkesztő-helyettese volt, 1986-ban kilépett az MSZMP-ből, és tevékenyen részt vett a rendszer-változtatásban a Hitel folyóirat egyik vezetőjeként, majd a Heti Magyarország főszerkesztőjeként. Az 1990-es években az MTI vezérigazgatója, utóbb a Magyar Televízió Hírtanácsának elnöke lett. Hogyan emlékszik vissza ezekre a sorsfordító évekre: milyen határpontok jelölték ki saját útját a változások közepette? Létezett bajtársiasság a hasonló gondolkodásúak között?

– Hadd akadjak bele egyetlen szóba: a bajtársiasságba, és ezt tovább színezném a barátság minden elgondolható jelentésárnyalatával. Nem vagyok teoretikus alkat, a tárgyiasságot mellőző filozófia éppoly kevéssé vonz, mint az ideológiai fedőszövegekkel álcázott politikai érdekérvényesítés összes változata. Megközelítéseim – választásaim – csaknem mindig érzelmi, indulati alapozottságúak. Ezért állíthatom, hogy életutamnak nem volt olyan fontos eseménye, netán fordulata, amely mögött ne látnék baráti arcokat és kollegiális melegségű, bajtársi elkötelezettségű csoportokat. Szoktam is emlegetni, hogy akkortól kerültem egyre távolabb, majd élesen szembe a rendszerrel a hetvenes évek elejétől, amikor kezdett mind feltűnőbbé válni, hogy mennyi kedves, bátor, őszinte, felkészült, jópofa, stramm, egyszóval hiteles ember van ezen az oldalon, és mennyi ronda fráter a másikon. Amicitia – barátság, fraternitás és kordialitás, próbálom előásni a latinórák törmelékeit. Aztán persze jöttek a személyes politikai konfliktusok, amelyeknek döntő hányada így vagy úgy egyben közös – nemzedéki és nemzeti – ügy volt. Tudtuk, nem vagyunk egyedül, ezért volt könnyebb alkalmanként akár vásárra is vinni a bőrünket.

Fotó: Bach Máté

– Már a Mozgó Világban elkezdődött a „tűrés-tiltás-támogatás” diktatúrájának kikezdése.

– A Mozgó Világ története a magyar kulturális politika nagy lelepleződése lett, egyben jelentős generációs műhely, irodalom-, művelődés- meg politikatörténeti intézmény volt, de nekem mégis a hatalmas focimeccsek ideje, Hajnóczy Péteré, aki szitkozódva keres dugóhúzót az olvasótalálkozón, vidéki szilvesztereké hülyére vett KISZ-es meg pártkáderek tablójával, olyasféle csendéleté, amelyen Czakó Gáborral és Esterházy Péterrel jégeralsóban vacogunk egy közös kolozsvári szállodaszobában, talpig lehallgatva… Egyik este a Zeneakadémián ájuldozik a szerkesztőség Kocsis Zoltán Bartók-játékán, másnap reggel meg azon viháncolunk, hogy zenei rovatunk vezetője héjjal együtt rágcsálja a szotyit, mert még az életben nem volt ilyen a szájában… És ezt folytathatnám a végtelenségig a rendszerváltozás éveiből, a Magyar Demokrata Fórum daliás idejébe is belefutva. Jórészt a korábbiakkal és sok-sok újjal. Az átmeneti idő olyasféle átmeneti eseményeiről sem feledkezve meg, mint az a futballtorna a Vasas-csarnokban, ahol a forradalomba tört örmények csapata, a Fidesz meg az MDF vívott futballtornát, én meg mint tudatosan csaló bíró voltam jelen, de hiába, Orbán, Deutsch meg a többiek ellen nem volt mese… A parlamentarizmus kora csak ezután jött el, de az efféle előzményektől is aligha függetlenül. Pályára lépésem óta merem állítani, hogy életem fordulatai mindig összekapcsolódtak a nemzetpolitikával.

– A rendszerváltozás pillanatától megindult a nemzeti értékek degradálása is. És mintha a nyugati világ is csak arra várt volna, hogy kiterjessze piacát Közép-Európára. Utólag hogyan látja, mennyire volt előre kijelölt vagy leszűkített a pálya?

– A rendszerváltozás kezdete óta már egy generációnál hosszabb idő telt el. Megvan a távlatosságunk az ítélkezéshez. Nagyon sok emlékirat és politikatörténeti feldolgozás, sőt vagy féltucatnyi kutatóintézet is segíti a tisztánlátást. Azt is számításba véve, hogy az egyes politizáló csoportok és személyiségek hajlamosak a maguk szerepének a túlértékelésére. A tudatos megtévesztésnek azt az áradatát azonban nem kalkulálhattuk, amellyel a liberális baloldal szeretné történelmi vétkeit tagadni, és nemzetellenes narratívában egyesíteni a maga eszmerendszerét (amennyiben efféléről egyáltalán beszélhetünk), átfazonírozott politikai múltját és mai érdekérvényesítő céljait. Ez a képlet mind robusztusabb 2010 óta, amikor szembesülniük kellett azzal, hogy a közakarat megváltoztatása számukra demokratikusan nem, csak manipulációval, puccsok szervezésével és idegen érdekekhez való feltétel nélküli igazodással érhető el. Viszont azokkal sem értek egyet, akik azt állítják – bár talán inkább mintha „úgy éreznék” –, hogy nem történt rendszerváltozás. Akinek van valami köze a nyilvánossághoz, attól én elvárom, hogy számon tartsa mindazt, ami jót, szívmelengetőt és emelkedettet az elmúlt három évtized hozott Magyarországnak. Mert csak ezek révén kapcsolódhatunk történelmünk legfontosabb nemzeti kódjaihoz, és lehetnek érvényes elgondolásaink a jövőre nézve.

– Az irodalmi kánon szintén ideológiai érdekek mentén körvonalazódik. A műveltség, a hagyomány továbbadásának milyen lehetőségeit látja?

– Irodalom, kritika, művelődéstörténet, közéleti szerepek, sajtó… ezek mellett a tevékenységi formák és terepek mellett majd’ mindig ott volt nekem az egyetemi oktatás. Persze a szerepek és funkciók sokszor egymásba kapcsolódtak: tanárként akkor éreztem a legjobban magamat, amikor a Mozgó Világ szerkesztője voltam, vagy amikor a Magyar Demokrata Fórum szervezésében tartottak igényt rám. A történelem ebben az évtizedben tényleg ránk törte az ajtót az egyetemen. Most akadt a kezembe MDF-es igazol­ványom: „Lakitelek, 1988. IX. 3. Sorszám: 87. ­Lezsák ­Sándor.” Ez a dátum azért is nagyon fontos – és megint nemcsak nekem, hanem a közéletnek is –, mert ekkortájtól szakadt két nagy tömbbé a magyar politizáló művészértelmiség. Ami oly egységes volt még a Kádár–Aczél–Biszku-rezsim idején. És nemcsak a kánonok váltak szét, hanem a barátságok is.

– De miféle mérce alapján érdemes ma művekről beszélni, írni vagy az irodalmat tanítani?

– Számomra meghatározó, hogy egy-egy mű – legyen az új vagy akár régebbi – miként kapcsolódik a magyar nyelvű és nemzeti elkötelezettségű civilizációs törekvésekhez. Mit fogad el abból, és minek a megváltoztatására tesz esztétikai javaslatot. Ez a felfogás a posztmodernitás jelen állapotában nem mondható éppen többségi véleménynek. És ez az, ami nem érdekel. De a képviselői sem.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.