Az anima latin szó, amely lelket, életet, életerőt jelent. Ha tehát lélekkel és élettel töltünk meg valamit – mondjuk például rajzolt, festett képeket –, azt hívjuk animálásnak, a végeredményt pedig animációnak. A Mikulás Ferenc producer által egykor kijárt, majd a Pannónia filmgyártó vállalat szétbomlása óta önállóan vezetett kecskeméti filmes műhelyre tökéletesen igaz ez a „lélektöltés”. De ne csupán a történetekbe ágyazott figurák „lelkesítéséről” beszéljünk, hanem magáról a néplélekről is! A nemzet kollektív tudatáról, történelemképéről: a pátosztól az önismereten át az öniróniáig. Merthogy a kecskeméti filmstúdió arculatának mindmáig éppen e vonulat a leghangsúlyosabb oldala. Az 1971-es alapítása óta innen kikerülő alkotások jelentős része több nemzedék számára vált kultuszfilmmé. Bennünket nemcsak megszólítottak, átkaroltak, majd felemeltek, de szórakoztatva tanítottak is ezek az alkotások. A lelkünkhöz szóltak, a nemzeti büszkeséget erősítették bennünk akkor is, amikor még rendőrségi vegzálás volt napirenden március 15-e környékén. Nemzedékeknek cseng a fülébe mindmáig a Magyar népmesék (1977–2011), a Mesék Mátyás királyról (1981–83), a Mondák a magyar történelemből (1986–88) sorozatok főcímzenéje. És ugyan kinek ne csalna mosolyt az arcára az igaz barátság mibenlétét észrevétlenül boncolgató mesesorozat, a Vízipók-csodapók (1976–82), amely amellett, hogy a kecskeméti stúdió védjegyévé vált, állítólag Akihito japán császár kedvence is volt. És a Lúdas Matyi, a Vuk, a János vitéz, a Rege a csodaszarvasról, netán az Oscar-díjra jelölt A vörös teknős? Ugye, egy nyelvet beszélünk!
