A marcipán eredetéről a mélyreható kutatások ellenére sem tudunk semmi biztosat. Az ókori perzsák mindenesetre már ismerték a mandulából, mézből, olívaolajból és rózsavízből gyúrt finomságot, amelyet valószínűleg a keresztes lovagokat kísérő kalmárok hoztak el Európába. A 13. századi Itáliában feltűnt „marzapane” minden bizonnyal Keletről érkezett. Kolostorokban is fogyasztották, és Aquinói Szent Tamás (1226–1274) úgy vélekedett, hogy nem töri meg a böjti fogadalmát, aki marcipánt eszik.
Fotó: FLICKR
A velenceiek azt mesélik, hogy 1400 körül Badrut Márkus cukrászmester kislánya a műhelyben játékból mézet kevert tört mandulába, és rárakta egy forró sütőlapra. Az apja megkóstolta a megszáradt édességet, majd a nyers mandulamasszát a szentelt gyertyák mintájára formázva megsütötte és ördögűző édességként kezdte árulni a Szent Márk téren.
Magyar vonatkozások
A marcipán először ehető asztaldíszként tűnt fel Mátyás király és Aragóniai Beatrix lakodalmán: a nyolcadik fogásként felszolgált, mandulából és nádcukorból alkotott fehér-barna sakktábla a királyné kíséretével érkezett nápolyi csemegekészítő munkáját dicsérte.
A „marczapan” első írásos hazai említése 1544-re datálható. Drágasága miatt a marcap(h)antot a 16–17. században főnemesi udvarokban készítették. Több recept fennmaradt I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem feleségének, Bornemisza Annának kézzel írott szakácskönyvében.
Fotó: Nemzeti Fotótár/Kozák Albert
Íme, az egyik: „Végy nádmézet és megtisztult rózsavizet. Tedd szénre, hadd forrjon fel, s ha sűrű lészen, tégy mondolát belé. Keverjed, hogy meg ne égjen. Tedd az tűztűl, és keverj nádmézet belé. Kóstold meg, ha jóízű-é, és ebbűl az mondolatésztábúl marcapántot csinálhatsz. Száraszd meg kemencében. Az tyúkmony [tojás] fejérit, rózsavizet és nádmézet habard meg jól, és szép fejér habja lészen. Szedd le az habját, és kend meg vele az marcaphantot. Tégy szenet egy szép tepsziára, az fenekére, s felfut a habja rajta, és fejér lészen. Úgy csinálják az marcaphantot tyúkmonynak ez fejérivel, s rózsavizet is tehetsz hozzá: jó lészen.” (Forrás: Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból, szerk. dr. Lakó Elemér, Kriterion Könyvkiadó.)
A teljes cikket ITT olvashatja tovább.
