A tiroli családból származó történész 1723. szeptember 11-én született Érsekújváron, 1740-ben lépett be a jezsuiták rendjébe, egyetemi tanulmányait Nagyszombatban végezte. Tanított Pécsett, Nagyszombatban, Nagyváradon, Trencsénben, Pozsonyban, Rozsnyón, valamint Budán és a bécsi Theresianumban is. A jezsuita rend 1773-as feloszlatása után az esztergomi főegyházmegye papjaként anyagilag szűkös esztendők következtek, mígnem Mária Terézia udvari történetíróvá (historiographus regius), valamint 1777-től a budai Egyetemi Könyvtár első őrévé (főkönyvtárosává) nevezte ki. Bár e feladatok testhezállóak voltak számára, egyben addigi történészi munkásságának elismeréseként is szolgáltak, mégis sérelmezte, hogy számos egykori rendtársa egyházi javadalmakat kapva biztosabb anyagi körülmények között élhetett. Ezért kérvényezte, hogy apátsággal vagy prépostsággal járó kanonoki állást kaphasson, végül azonban csak 1790-ben vehette át nagyváradi kanonokká való kinevezési okmányát. Élete utolsó évtizedét szinte csak történészi munkájának szentelte, külön engedéllyel sok időt töltve távol Nagyváradtól, amely immáron biztos anyagi hátteret nyújtott az idős történetírónak.
Bár Pray György életútját és munkásságát jól ismerhetjük, igen gazdag, természetesen latin nyelvű, világi és egyházi témákat egyaránt feldolgozó munkáinak java része nem rendelkezik sem modern kiadással, sem pedig magyar fordítással. E komoly adósságnak a mérséklése része a Magyarságkutató Intézet kitűzött céljainak.
Pray elsősorban történetíróként emelkedett a 18. század legkiválóbb jezsuita tudósai közé. A forrásokat szisztematikusan összegyűjtő, majd kritikai szemlélettel feldolgozó módszere példaként szolgált a modern történelemtudomány számára is. Levéltári kutatásainak – többkötetnyi történeti munkáin túl – egyik fontos hozadéka volt az a 12. századi, többnyire latin nyelvű sacramentarium (könyörgésgyűjtemény), amelyet első tudományos leírójáról Pray-kódexnek szoktak nevezni. Ebben találhatjuk egyik korai nyelvemlékünket, a Halotti beszéd és könyörgést.
