A tiroli családból származó történész 1723. szeptember 11-én született Érsekújváron, 1740-ben lépett be a jezsuiták rendjébe, egyetemi tanulmányait Nagyszombatban végezte. Tanított Pécsett, Nagyszombatban, Nagyváradon, Trencsénben, Pozsonyban, Rozsnyón, valamint Budán és a bécsi Theresianumban is. A jezsuita rend 1773-as feloszlatása után az esztergomi főegyházmegye papjaként anyagilag szűkös esztendők következtek, mígnem Mária Terézia udvari történetíróvá (historiographus regius), valamint 1777-től a budai Egyetemi Könyvtár első őrévé (főkönyvtárosává) nevezte ki. Bár e feladatok testhezállóak voltak számára, egyben addigi történészi munkásságának elismeréseként is szolgáltak, mégis sérelmezte, hogy számos egykori rendtársa egyházi javadalmakat kapva biztosabb anyagi körülmények között élhetett. Ezért kérvényezte, hogy apátsággal vagy prépostsággal járó kanonoki állást kaphasson, végül azonban csak 1790-ben vehette át nagyváradi kanonokká való kinevezési okmányát. Élete utolsó évtizedét szinte csak történészi munkájának szentelte, külön engedéllyel sok időt töltve távol Nagyváradtól, amely immáron biztos anyagi hátteret nyújtott az idős történetírónak.
Bár Pray György életútját és munkásságát jól ismerhetjük, igen gazdag, természetesen latin nyelvű, világi és egyházi témákat egyaránt feldolgozó munkáinak java része nem rendelkezik sem modern kiadással, sem pedig magyar fordítással. E komoly adósságnak a mérséklése része a Magyarságkutató Intézet kitűzött céljainak.
Pray elsősorban történetíróként emelkedett a 18. század legkiválóbb jezsuita tudósai közé. A forrásokat szisztematikusan összegyűjtő, majd kritikai szemlélettel feldolgozó módszere példaként szolgált a modern történelemtudomány számára is. Levéltári kutatásainak – többkötetnyi történeti munkáin túl – egyik fontos hozadéka volt az a 12. századi, többnyire latin nyelvű sacramentarium (könyörgésgyűjtemény), amelyet első tudományos leírójáról Pray-kódexnek szoktak nevezni. Ebben találhatjuk egyik korai nyelvemlékünket, a Halotti beszéd és könyörgést.
A jezsuita történetírónak első komoly történeti munkája 1761-ben jelent meg Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum, ab anno ante natum Christum CCX. ad annum Christi CMXCVI címmel. Ebben a magyar őstörténetet foglalva össze a hun-magyar (és avar) rokonság hagyományos elméletét egészítette ki – francia közvetítéssel – a kínai évkönyvek adataival. Ezek alapján azonosította a hunokat az ott emlegetett turkokkal. Őstörténeti munkája folytatásaként 1774-ben publikálta a Dissertationes historico-criticae in Annales veteres Hunnorum Avarorum et Hungarorum című értekezését, amelyben, miután rendtársa, Sajnovics János (1733–1785) bizonyította a magyar–lapp nyelvrokonságot (1770), az összes finnugor népnél megállapította a hun eredetet. Pray György ezzel akarva-akaratlanul igazolta a magyar nemesség körében népszerű hun-magyar hagyományt.
A magyar őstörténeti munkák mellett fő művének az Annales regum Hungariae, ab anno Christi CMXCVII. ad annum MDLXIV (röviden csak Annales) című munkát tartják, amely a magyar történelmet I. Ferdinánd haláláig (1564) öt kötetben foglalja össze. A jezsuita történetíró voltaképpen megalkotta a magyar középkor történetének első szakszerű, forrásokon és azok kritikus megközelítésén, valamint a kronológiai kérdések tisztázásán alapuló áttekintését. A mű – 1763 és 1770 között megjelent – öt kötetében az ország történetét a királyok uralkodásával azonosítja (ahogy már a cím is erre utal), a Magyar Királyság legnagyobb tragédiáit pedig azokhoz az eseményekhez köti, amelyek során az uralkodó is életét vesztette, így például a várnai ütközethez (1444, I. Ulászló halála), vagy a mohácsi csatához (1526, II. Lajos halála). Az Annales folytatására csak életének utolsó évtizedében került sor. Pray udvari megbízásra egy magyar alkotmánytörténetet szeretett volna írni tematikusan dolgozva fel az ország történelmét, azonban a szigorú udvari utasítások miatt a végeredmény végül a háromkötetes Historiae regum Hungariae lett, amelynek először a harmadik kötete jelent meg 1799-ben Historia regum Hungariae stirpis Austriacae címmel. Ebben a Habsburg-házi királyok történetét dolgozta fel I. Ferdinándtól Mária Teréziáig. A teljes, háromkötetes mű 1801-ben látott napvilágot, az első két kötetet voltaképpen az Annales kivonatolt változata alkotta. Pray közben folytatta tovább munkáját, a Mária Terézia utáni időszak feldolgozása azonban Epitome Rerum sub Josepho II. Leopoldo II. et Francisco I. regibus Hungariae gestarum címmel már kéziratban maradt.
Szintén kéziratban maradt fenn a röviden csak Commentariusokként emlegetett háromkötetes, 1786–1787-ben elkészített munkája. II. József orosz szövetségben a törökök ellen készült háborúra (1787–1791), a balkáni terjeszkedéshez azonban szüksége volt annak bizonyítására, hogy jogosan formál igényt ezekre a területekre. Pray háromkötetes, végül a kancellária tikos levéltárába zárt dolgozatában az udvar megbízására kimutatta a magyar királyok jogigényét az úgynevezett melléktartományokra, Dalmáciára, Boszniára, Szerbiára, Bulgáriára, Moldvára, Havasalföldre és Besszarábiára.
Pray György munkásságából szintén kiemelhetjük a magyar királyi szentek életével foglalkozó értekezéseit. Szent Erzsébetről, Szent Margitról, Szent Imréről, Szent Lászlóról, valamint a Szent Jobbról 1770 és 1777 között publikálta műveit. A neolatin irodalomtörténet előtt szintén nem ismeretlen a solymászatról írott tankölteménye (De institutione ac venatu falconum, 1749), epigrammái, valamint két kiseposza, a II. József császár és II. (Nagy) Katalin cárnő szövetségét, illetve a Krím-félsziget orosz elfoglalását propagáló Taurica (1787), valamint a Belgrád (Nándorfehérvár) 1789-es visszafoglalását ünneplő Taurunum (1789).
Bár mindig a nemzeti érdekeket tartva szem előtt törekedett az uralkodóval való kompromisszumra, Prayt többször vádolták meg, hogy az udvarhoz hű (aulikus) alattvalóként tudásával az idegen Habsburgok céljait szolgálja. A történetíró valóban az ország megóvását a katolikus, a pogány törököt is végül elűző Habsburg-dinasztiában látta, valamint a nemesi kiváltságokkal sem értett egyet. Ugyanakkor a Habsburgok politikáját sem támogatta minden tekintetben. Prayt munkásságának két jeles kutatója, a Ferenc József temetéséről hazatartva a herceghalmi vasúti szerencsétlenségben tragikusan elhunyt történész, Thallóczy Lajos és életrajzírója, Lischerong Gáspár SJ is védelmébe vette. Kiemelték, hogy a történetíró védelmezte a rendi alkotmányt, a magyar állam integritásának megőrzését pedig soha nem adta fel, így a Habsburgoknak (elsősorban II. Józsefnek) azokat a centralizációs törekvéseit sem tudta támogatni, amelyekkel beolvasztották volna Magyarországot az örökös tartományok közé. Mindig törekedett arra, hogy az uralkodó az országot saját törvényei és szokásai szerint kormányozza, ennek egyik szemléletes, kompromisszumot tükröző példája, amikor az 1790/91-es országgyűlésen nemcsak azt támogatta, hogy az 1765-ben elhunyt Batthyány Lajos után újra nádort válasszanak, hanem azt is, hogy az ország első főméltósága Sándor Lipót főherceg legyen. Továbbá mindig szót emelt Magyarország mellett, amikor olyan írások jelentek meg, amelyek becsmérelték hazáját. E szemléletbeli jegyek keveredése azt mutatja, hogy – túllépve a korszak vizsgálatának két pólusú, nemzeti és aulikus (ha tetszik, kuruc és labanc) megközelítésén – Pray György a nemzeti-aulikus szemléletet képviselte, amely a katolikus Habsburg uralkodókban látta Magyarország felszabadulását a pogány török megszállása alól, fejlődését, integritásának megőrzését, valamint a keresztény-katolikus kultúra fennmaradását.
Tóth Sándor Máté
A szerző a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás ide kattintva érhető el.
Borítókép: Pray György portréja. Fotó: WIKIPEDIA
