A kuttenbergi csata és a közép-európai politikai helyzet

Hatszáz évvel ezelőtt Luxemburgi Zsigmondnak sikerült a híres Jan Žižka vezette huszita sereget Kuttenbergnél körülzárniuk.

A huszita erők viszont Zsigmond említett politikai szándékának az útjában álltak. Ugyanakkor a husziták elleni fellépésének természetesen sokkal összetettebbek voltak a kiváltó okai.

A katolikus egyház rendjét megreformálni kívánó huszita mozgalommal szemben a konstanzi zsinat és a pápaság hajthatatlanul elutasító álláspontot képviselt. 

Vencel alapvetően határozatlanul foglalt állást a wycliffe-i eszméket valló reformerek és a cseh katolikus egyház között egyre hevesebbé váló konfliktusban, valójában a zsinattól várta volna el a husziták helyzetének a tisztázását. Miután 1415-ben kivégezték Husz Jánost Konstanzban, a királyságának hírét féltő cseh uralkodó megpróbálta a világi és az egyházi hivatalokból is kizárni a huszita követőket. Ezt követően már nem lehetett a husziták felháborodásának gátat szabni, ami 1419 júliusának végén Prágában felkelésbe torkollott. A bekövetkezett események állítólag annyira megviselték Vencelt, hogy 1419 augusztusában szívrohamban vagy szélütésben halt meg.  

Vencel halálát követően – a közép-európai politikai viszonyokat tekintve – Zsigmond magyar és német uralkodónak volt reális esélye arra, hogy sikeresen fellépjen a husziták ellen, és megfelelő támogatói bázisa legyen hozzá. Egyrészt a római katolikus egyház egyesítőjeként alkalmazkodnia kellett a konstanzi zsinat határozataihoz és eretnekségnek nyilvánítania a huszitizmust. Másrészt mivel az európai politikai programjának szerves részét képezte az egyetemes császáreszme megvalósításának a terve is, eleve fel kellett vennie a harcot az eretnekség ellen, és keresztes hadjáratot kellett indítania, hogy ezzel is elősegítse tekintélyének a többi európai uralkodó fölé emelését. 

Zsigmond már 1419 második felében és 1420 elején azon fáradozott, hogy politikailag is megfelelően előkészítse a husziták elleni hadjáratot. Ez azt jelentette, hogy egyszerre négy fronton is helyt kellett volna állnia a különböző külpolitikai konfliktusok kapcsán. Az egyik a Velencével Dalmáciáért folytatott háború volt, ami végül 1420 júniusában Velence győzelmével, azaz Trau és Spalató elfoglalásával ért véget. 

Ezen a fronton Zsigmond személyesen nem jelent meg, ekkor már a Cseh Királyság területén tartózkodott. 1419 őszén a délvidéki hadszíntéren viszont személyesen is részt vett a törökök elleni hadjáratban. Az eredetileg kitűzött cél, vagyis Szörényvár visszafoglalása sikeresen megtörtént. Ugyanakkor ez a győzelem semmilyen átmeneti nyugalmat nem jelentett a déli fronton, a török csapatok továbbra is nyomás alatt tartották az ütközőállamokat és a magyar területeket is. 

A harmadik külpolitikai gócpontot a Német Lovagrend és a lengyel–litván unió között fennálló területi viták képezték, aminek az elrendezésében Zsigmond döntőbírói szerepkört látott el. Az 1420 januárjában Boroszlóba összehívott birodalmi gyűlésen nyilvánította ki ítéletét az ügyben. 

A lengyel–litván fél viszont elégedetlen volt a német uralkodó döntésével. Ezt követően a Zsigmond és II. Ulászló lengyel király között fennálló feszültséget az is tovább szította, hogy a husziták 1420 áprilisában a lengyel uralkodónak, majd 1421 őszén a litván nagyfejedelemnek is felajánlották a cseh koronát. Így félő volt, hogy a jelentős katonai tényezővel bíró lengyel és litván csapatok Zsigmond helyett a huszitákat fogják támogatni a harcokban.

Zsigmond tehát 1420 áprilisában úgy indította el az egyesített birodalmi sereggel a hadjáratot, hogy közben a másik három konfliktus ügyében még nem sikerült békét teremtenie. Mindeközben katonai stratégiai és diplomáciai szempontból is úgy kellett manővereznie, hogy ellenfelei között ne jöhessen létre nagyobb összefogás. 

Ahogyan az a hír is elterjedt, hogy a husziták és a törökök kétirányú támadásra készülnek. Prágában 1420 júliusában ugyan megtörtént Zsigmond cseh királlyá koronázása, viszont ez az év egyértelműen a birodalmi csapatok vereségével zárult. Miután Zsigmond 1421 májusában – ekkor már Prága is elesett – visszatért a Magyar Királyság területére, a lánya, Luxemburgi Erzsébet és az osztrák herceg, Habsburg Albert esküvője révén egy olyan jelentős szövetségesre tett szert, akivel 1421 októberében újabb hadjáratot indíthatott a husziták ellen. 

A hadjárat első meghatározó jelentőségű állomása a már szintén huszita kézre került Kuttenberg volt, amely geostratégiai szempontból is megkerülhetetlennek bizonyult a Prága irányába igyekvő keresztesek számára. A kezdeti sikerek – a város fennhatóságának megszerzése és Jan Žižka seregének bekerítése – ellenére ez az akció is vereséggel végződött. 

Az ekkorra már mindkét szemére megvakult Žižkának és csapatainak rövid időn belül sikerült kitörni a körülzárásból, és 1422. január 8-án Deutsch Brod (csehül: Nemecky Brod, ma Havlíčkův Brod) közelében a husziták végül legyőzték Zsigmond seregét. A vereséget követően Zsigmond csapataival Morvaországba húzódott vissza, majd 1422 áprilisában visszatért a Magyar Királyság területére. Egy újabb huszitaellenes hadjáratra, amelyen maga Zsigmond is részt vett, csak három évvel később, 1425-ben került sor. 

A szerző Szanka Brigitta, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet oldalán olvasható el.

Borítókép: Žižka és a huszita sereg vonulása. Jénai kódex (Forrás: Wikipédia)