A magyar politikai közélet a reformkorban a különálló Erdélyi Nagyfejedelemség felszámolását és Magyarországhoz csatolását követelte, amit az 1848. március 15-i 12 pont utolsó helyén egyetlen szóban foglalt össze: „Unio”.
Az áprilisi törvényekkel megvalósított polgári átalakulás sikere mellett az erdélyi országgyűlés hozzájárulása is szükséges volt az egyesítéshez, amit az 1848 májusának végén ki is mondott. A nemzetiségi problémától fűtött Erdélyben azonban báró Josip Jelačić altábornagy, horvát bán támadásának hírére, román felkelés tört ki, de a szász városok is elfordultak a magyar ügytől és a császártól várták politikai céljaik teljesítését. A kérdést a fegyvereknek kellett eldönteni.
A románok felkelése gyorsan brutális vérengzések által kísért polgárháborúvá vált. Az erdélyi főhadparancsnok, a magyarországi német báró Puchner Antal altábornagy s vele együtt az idegen katonaság is a szabadságharc ellen fordult. A magyar kormány nem tudott elegendő erőt összegyűjteni Erdély védelmére, ezért 1848 november végére a magyar honvédsereg kiszorult Erdélyből. A Székelyföld viszont ellenállt és megmaradt a magyar ügy mellett.
A katonai fordulatot Bem tábornok 1848. december 15-i kinevezése hozta meg. Az energikus tábornok nem vesztegette az időt, gyorsan összevonta csapatait és azonnal támadott a vele szemben álló császáriak ellen. A meglepetésszerű támadásban a magyar honvédeket a lengyel szabadsághős példája lelkesítette, így támadásaiknak a császári csapatok nem tudtak ellenállni. Bem győzelme meglepő, gyors és teljes volt. Urban csapatai Moldvába szorultak, míg Puchner maradék seregét Nagyszeben mellett gyűjtötte össze. Segítségére érkezett egy ötezer fős orosz kontingens is, amely ugyan nem vett részt a harcokban közvetlenül, de Puchner így nagyobb erőt összpontosíthatott Bem honvédei ellen.
A döntő összecsapást 1849. január 21-én Nagyszeben mellett vívták. Bem kissé meggondolatlanul indította meg a támadását a túlerő ellen, nem is tudta megtörni az ellenség ellenállását és kénytelen volt visszavonulni. Puchner kihasználta a helyzetet és látva Bem csapatainak meggyengülését, ellentámadást indított. Bem nem tudott kitérni a harc elől, így rendkívül előnytelen körülmények között volt kénytelen felvenni a harcot 1849. január 21-én Vízakna mellett. Kétezer honvédje ellen Puchner hétezer katonával támadott, a jelentős túlerő végül császári győzelmet eredményezett, viszont a magyar csapatok ki tudtak szakadni a bekerítésből, így vissza tudtak vonulni. Bem veresége az addig elért eredményeit veszélyeztette.
