A magyar politikai közélet a reformkorban a különálló Erdélyi Nagyfejedelemség felszámolását és Magyarországhoz csatolását követelte, amit az 1848. március 15-i 12 pont utolsó helyén egyetlen szóban foglalt össze: „Unio”.
Az áprilisi törvényekkel megvalósított polgári átalakulás sikere mellett az erdélyi országgyűlés hozzájárulása is szükséges volt az egyesítéshez, amit az 1848 májusának végén ki is mondott. A nemzetiségi problémától fűtött Erdélyben azonban báró Josip Jelačić altábornagy, horvát bán támadásának hírére, román felkelés tört ki, de a szász városok is elfordultak a magyar ügytől és a császártól várták politikai céljaik teljesítését. A kérdést a fegyvereknek kellett eldönteni.
A románok felkelése gyorsan brutális vérengzések által kísért polgárháborúvá vált. Az erdélyi főhadparancsnok, a magyarországi német báró Puchner Antal altábornagy s vele együtt az idegen katonaság is a szabadságharc ellen fordult. A magyar kormány nem tudott elegendő erőt összegyűjteni Erdély védelmére, ezért 1848 november végére a magyar honvédsereg kiszorult Erdélyből. A Székelyföld viszont ellenállt és megmaradt a magyar ügy mellett.
A katonai fordulatot Bem tábornok 1848. december 15-i kinevezése hozta meg. Az energikus tábornok nem vesztegette az időt, gyorsan összevonta csapatait és azonnal támadott a vele szemben álló császáriak ellen. A meglepetésszerű támadásban a magyar honvédeket a lengyel szabadsághős példája lelkesítette, így támadásaiknak a császári csapatok nem tudtak ellenállni. Bem győzelme meglepő, gyors és teljes volt. Urban csapatai Moldvába szorultak, míg Puchner maradék seregét Nagyszeben mellett gyűjtötte össze. Segítségére érkezett egy ötezer fős orosz kontingens is, amely ugyan nem vett részt a harcokban közvetlenül, de Puchner így nagyobb erőt összpontosíthatott Bem honvédei ellen.
A döntő összecsapást 1849. január 21-én Nagyszeben mellett vívták. Bem kissé meggondolatlanul indította meg a támadását a túlerő ellen, nem is tudta megtörni az ellenség ellenállását és kénytelen volt visszavonulni. Puchner kihasználta a helyzetet és látva Bem csapatainak meggyengülését, ellentámadást indított. Bem nem tudott kitérni a harc elől, így rendkívül előnytelen körülmények között volt kénytelen felvenni a harcot 1849. január 21-én Vízakna mellett. Kétezer honvédje ellen Puchner hétezer katonával támadott, a jelentős túlerő végül császári győzelmet eredményezett, viszont a magyar csapatok ki tudtak szakadni a bekerítésből, így vissza tudtak vonulni. Bem veresége az addig elért eredményeit veszélyeztette.
A vízaknai harcból megmenekült sereg maradékát Bem a Maros mentén vezette nyugati irányba, ahonnan már közeledett az erősítés, Hrabovszky György őrnagy hadosztálya. A két seregrész Déván egyesült. Bem ismét azonnal a támadásra gondolt. Serege nyolcezer főből állt, vele szemben Puchner hasonló nagyságú had élén menetelt nyugati irányban. A Marosba ömlő Sztrigy-folyó hídját Piski mellett magyar utóvéd tartotta megszállva báró Kemény Farkas ezredes vezetésével. 1849. február 8-án császári felderítők jelentek meg a híd előtt, amiből hamarosan bekövetkező támadásra lehetett számítani. Kemény segítséget kért Bemtől, aki el is határozta a híd megvédését.
Puchner február 9-ére valóban támadást tervezett. Élcsapatai délelőtt 9 órára közelítették meg a hidat. Mivel úgy látták, hogy Kemény nem kap segítséget, az ágyúkra bízták a magyar sereg megbontását. Hosszú ágyúzást követően megindult a császári támadás, amit a honvédek keményen visszavertek. Két magyar honvédzászlóalj ellentámadást indított, ami sikerrel indult, de végül a beérkező császári tartalékok megállították és meghátrálásra kényszerítették a honvédeket, akik a Sztrigy túlpartjára vonultak vissza. A császáriak folytatták a támadásukat, de ekkor a magyar oldalon érkezett be erősítés Czetz (Czecz) János táborkari alezredes vezetésével. A lendületes ellentámadást indító honvédeket Puchner csapatai nem tudták megállítani, így ismét a magyar sereg felé billent a harc mérlege. Bem átvezette csapatait Sztrigyen és a túlparton harcrendbe állítva folytatták a támadást.
A magyar sereg a győzelem küszöbén állt, teljes szélességben előrenyomult. Puchner azonban utolsó tartalékait is bevetette, de újabb erősítést is kapott. A császári lovasok túlerejű támadását a magyar huszárok nem tudták megállítani, ami a magyar sereg meghátrálásához vezetett. Az újból erőre kapó császári gyalogság is megindult, így a honvédek ismét a Sztigy nyugati partjára kényszerültek. Puchner csapatai kiértek a folyóhoz és megkezdték az átkelést. Az idő már későre járt, a csatatéren sötétedni kezdett.
A császári csapatok azt hitték, hogy megnyerték az összecsapást. Bem azonban rendezte a seregét és várta az ellenséges támadást, ami csak gyenge tüntetés formájában érkezett meg. Bem ekkor úgy döntött, hogy még egyszer megkísérli a maga oldalára billenteni az összecsapás mérlegét és támadást indított. Puchner látta csapatai kimerülését és maga is vissza akarta vonni csapatait, amikor a magyar támadás megindult. A honvédek megtörték az ellenség ellenállását, a császári csapatok előretolt részei futásnak eredtek, a főerők Puchner vezetésével visszavonultak és elhagyták a harcteret. Mindkét sereg mintegy 700 fős veszteséget szenvedett.
A magyar honvédsereg megtartotta a Sztrigy hídját Piski mellett, vereséget mért a vele egyenlő nagyságú ellenségre, ami megteremtette a lehetőséget Bem számára, hogy második erdélyi hadjáratával döntő győzelmet arasson és elfoglalja egész Erdélyt. A honvédek március 11-én bevették Nagyszebent, március 20-án pedig Brassót, másfél hónap alatt Erdély egésze a magyar kormány fennhatósága alá került.
A piski ütközet fordulópontot jelentett az erdélyi harcok történetében, Bem hadvezéri tehetsége mellett a magyar csapatok kitartása és odaadása megteremtette a lehetőséget Erdély elfoglalására és a császári csapatok kiűzésére.
A szerző Nagy-Luttenberger István, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás ide kattintva érhető el.
Borítókép: Bem József szobra (Fotó: Wikipédia)
