Merre tovább egri bikavér?

Bikavér sokféle van. Hogy ez jó-e vagy sem, ki-ki döntse el saját (bika)vérmérséklete szerint. Én a magam részéről nem bánom. Sőt. A miértet megpróbálom néhány személyes tapasztalattal is alátámasztva megosztani mindazokkal, akiket a téma érdekel.

Egy-egy borvidék identitásának kialakulása szempontjából lényeges, hogy legyenek olyan sarokkövek, amelyek egyik más borvidékre sem húzhatók rá, csak az adott borvidék képességeit és adottságait foglalja egyfajta jól definiálható keretbe. Eger és a bikavér kapcsolata nem ennyire egyszerű, részben a még most is cipelt Egervin-örökség, és a márka háború utáni gyenge megítélése miatt. 

A leglényegesebb feladat tehát az, hogy az elkövetkezendő években csak a legjobb minőségű borok viselhessék ezt a nevet, ugyanis itt a legfontosabb a megbízható, évről évre nagy minőségben kóstolható boroknak a megléte.

Az alacsonyabb kategóriában sem hanyagolható el a tökéletes tisztaság és technológiai tökéletesség, nem felejthető el, hogy a bor szőlőből van. Három-négy szép bor nem elegendő ahhoz, hogy a borvidék egészét felemelje és megváltoztassa a piac hozzáállását a bikavér borokhoz.

Nagyon fontos az egri termőhely adottságainak kihasználása. Az egyáltalán nem homogén Európa bortermő helyeit sorra véve viszont meglehetősen ritka, részben vulkáni, részben magas mésztartalmú talajok olyan egyedi és különleges karaktert adnak az egri boroknak, ami ezeket a tételeket minden más termőhely borától megkülönbözteti. Az alapvetően hűvös fekvés és az ennek ellenére sok helyen kialakuló, jó beérést adó mikro- és mezoklímák szintén remek hátteret adnak a borok egyedi karakterének kiemeléséhez. Az egyes dűlők közötti eltérések akkor tudnak leginkább megmutatkozni, ha a fajtaösszetételben, a szőlő érettségében, erjesztési hőmérsékletekben stb. még jobban közelítenek a borok egymáshoz.

Az egri termelők a saját bikavérszabályzatukban a legfontosabb támpontokat már megadták, évről évre igyekeznek valamennyit szigorítani a szabályokon. Valljuk be, erre még ma is szükség van, sőt a fogyasztók egyre tudatosabbá válásával még inkább, mint korábban. 

Lényeges eleme a szabályozásnak a termőhelyi karakter kiemelése, ami a bor fűszerességét minden esetben engedi érvényesülni, a kékfrankos gyümölcsössége és jó struktúrája mellett.

A nehezebb, tanningazdagabb fajták visszafogott használata egyfelől a borok gerincét támogatja, másfelől garantálja a borok érlelhetőségét is. Az elmúlt hétvége ünnepi programja lehetőséget adott közel harminc bikavér kóstolására. Ami feltűnt számomra, az a könnyedebb, egyszerűbb bikavérek frontján tapasztalható bizonytalanság. Az érlelt és érlelhető, nagy formátumú borok körében – St. Andrea, Gál Tibor, Thummerer, Gál Lajos – az az érzésem, sokkal nagyobb biztonsággal tájékozódnak a termelők. 

A fiatalokat is megszólító, koncentrált, de alapvetően gyümölcsös, korábbi fogyasztásra szánható tételek között már nehezebben akadtam igazán jóra.

Mintha az egri gazdák félnének a borvidék adottságainak a fogyasztók felé jobban nyitó megoldásokat alkalmazni. Pedig ma már remek példák vannak előttünk. Gondoljunk csak a zseniális piemonti barbera vagy számos spanyol termőhely betonban érlelődött tempranillo boraira. A hordó jó esetben a bor tárolására szolgál és nem arra, hogy a gyengébb alapanyagból jó bort varázsoljon. Érdemes lehet más lehetőségeket is megvizsgálni.

A magam részéről abszolút bikavérhívőnek tartom magam, Eger számára vörösborban a legjobb lehetőség az egyediség bemutatására. Az alapvetően hűvösebb klíma és a szép savak Eger mellett állnak. Van játéktér, van lehetőség arra, hogy végre valóban ez a karakter mutatkozzon be a borokban.

 

Borítókép: Vörösszőlő, illusztráció