Sajnos, a paradicsomi állapotok nem örök időre szóltak. Egy évvel ezelőtt, november 11-én fojtogató füst borult a környékre, fent, a hegy gyomrában a tűz, lent a rémület volt az úr. A völgyből a pályákra igyekvő gleccservasút a hegy belsejében menet közben lángra lobbant, a pokoli tűzben százötvenkét ember lelte halálát, sőt az alagútból kiáramló mérges gázok még a felső állomáson is három ember életét követelték. Az égő szerelvényből ugyan többen élve kijutottak, ám miután felfelé indultak el az alagútban, a kéményhatás pedig szintén arra vitte a füstöt, sokan menekülés közben vesztették életüket. Csak azon keveseknek maradt esélyük, akik a völgy felé próbáltak kijutni. Európát bejárták a borzalmas képek a templomkertben felállított ravatalokról, a falu utcáit elborító emlékmécsesekről.
Órák alatt szertefoszlott a tündérkertről szőtt mítosz, s a történet azóta sem zárult le. A rendőrség október közepén összegezte a vizsgálat eredményeit, végül tizenöt ember ellen tett feljelentést. A szerelvényt üzemeltető Kapruni Gleccservasutak Rt.-től kezdve, az alkalmatlan fűtőberendezést beépítő cégen keresztül az engedélyező minisztériumi hatóságig több szervezet esetében is felmerült a felelősség kérdése.
A nyomozás során tulajdonképpen az derült ki, hogy a tüzet az adott helyre alkalmatlan fűtőberendezés okozta, az égést pedig meggyorsította a szabálysértő módon beszerelt faburkolat, valamint a hidraulikából szivárgó olaj. A hidraulikus rendszer hibája miatt nem nyíltak ki az ajtók. Nem lett volna szabad a karosszériát műanyagból készíteni, mert az tűz esetén mérges gázokat termel. A körülmények szerencsétlen összjátéka mellett a katasztrófához hozzájárult az is, hogy a vasút berendezései közül a nem megfelelő biztonsági vizsgálatok során többet alkalmasnak találtak, ráadásul nem volt egyértelmű a veszélyhelyzet esetére előírt szabályzat, mi több, az alagútban elmaradt a tűzvédelmi gyakorlat, így nem derülhetett ki, hogy a mentésnek milyen akadályai lehetnek.
Az áldozatok hozzátartozói jelentős kártérítésre perelik az osztrák államot, miközben Kaprunban éppen azon igyekeznek, hogy lehetőleg semmi ne emlékeztesse a turistákat a katasztrófára.
A tragédia egyesztendős évfordulóján viszont lehetetlen volt nem emlékezni. A Kitzsteinhorn egy napra kihalt, a síelők helyett a gyász borította be a hegyet – a hozzátartozók kérésének engedve a felvonókat és kötélvasutat nem indították el.
Reggel a kis településről az áldozatok mintegy ötszáz hozzátartozója fáklyákkal, virágokkal, koszorúkkal, s néhány fakereszttel a néhány kilométerre található alsó állomáshoz vonult, hogy a szerencsétlenül járt szerelvény indulásának időpontjában, 9 órakor emlékezzen meg az áldozatokról. A közös imádság után a résztvevők arról beszéltek, mit éreznek most, egy évvel az események után. A megemlékezés végén másfélszáz fehér léggömböt engedtek fel, minden áldozatért egyet.
Kaprunban a vasárnapi istentisztelet ugyancsak a gyász jegyében zajlott le: az oltár előtt 155 vörös rózsát helyeztek el. Salzburgban is megemlékezést tartottak, ám a tartományi kormány, tartva az érintettek esetleges indulatos megnyilvánulásaitól, a hozzátartozók bevonása nélkül kívánta megrendezni az eseményt. Végül, az apátsági templomban Mozart Requiemjével emlékeztek az áldozatokra a tartományi székhelyen.
A gyászos napok elmúltával a helyiek már a jövőt tervezgetik. A legszélsőségesebb vélemény szerint a gleccservasutat meg kellene szüntetni, még a síneket is fel kellene szedni, és ezzel a hegyen ejtett seb örökre begyógyulna. Ha ezzel a nézettel a többség nem is ért egyet, a kapruni idegenforgalmi szervezet tájékoztatása szerint a gleccservasutat belátható időn belül nem indítják újra, legalábbis a személyforgalom számára nem, s csupán a felső állomások, az éttermek, a pályák működtetéséhez szükséges szállítmányok haladhatnak át az alagúton. A síelőknek új drótkötélpálya épül, amelyet decemberben, a fő szezon kezdetén szeretnének átadni. Mert a tömegekre szükség van – a környék már régóta nem az állattenyésztésből, hanem a turizmusból él.
Persze, nem lehet érzéketlenséggel vádolni a helyieket, maguk is nagy árat fizettek a tűzért, több család a turisták hozzátartozóival együtt gyászolt. Az áldozatok között jó néhány környékbeli síoktató, vasúti alkalmazott akadt. De ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni, s a kapruniak most arra törekednek, hogy ismét biztonságos legyen a síparadicsomuk. Az elmúlt két évtizedben milliárdokat költöttek a szállodák, az üzletek és szórakozóhelyek építésére, amelyekben tavaly szinte csak lézengtek a vendégek. Az idegenforgalom több mint húsz százalékkal esett vissza az elmúlt szezon során, amit szinte minden család súlyosan megérzett.
A füst elszállt, de még körbelengi a vidéket. Pedig a tó most is kristálytiszta, az első hó is leesett már, a sípályák tökéletes állapotban vannak, a felvonókat éberebben ügyelik, mint valaha. Az elszakadt láncszemet már pótolták, ám Európával csak lassan lehet elhitetni, hogy ismét paradicsomiak az állapotok Kaprunban.
origo.hu
„Tele a gatya” – a Tisza EP-képviselője nem mer kiállni vitára az államtitkárral
