A megmentő udvariassága

Megtisztelve érzem magam, hogy a Hollandiában hírt és nevet szerző futballedző, Popovics Sándor, hazatérve Magyarországra, telis-tele van együttérzéssel.
Április 28.: „Nagyon csalódott vagyok, mert a mérkőzés, különösen az első húsz perc megdöbbentő volt számomra. Elemi hibákat követtünk el… A mai MTK beteg. A vereségért vállalom a felelősséget, és holnaptól megpróbálok mindent megtenni, hogy megtaláljam a gyógymódot.” (MTK–Ferencváros 0-1)
Május 5.: „Sajnálom a nézőket azért, hogy két magyar élcsapat csak ilyen mérkőzést képes játszani… Nekünk még igazi gólhelyzetet sem sikerült kialakítanunk.” (Ferencváros–MTK 1-0)
Május 12.: „Szégyellem magam, mert a drukkereink és a vezetők is többet érdemeltek volna ennél… Leiskolázott bennünket a ZTE.” (MTK– Zalaegerszeg 2-4)
A Bognár Györgyöt felváltó mester eddig három meccsen ült a kispadon, és háromszor kért bocsánatot tanítványai produkciójáért. A három vereség kilenc pont mínuszt jelent, s azt, hogy a tavasznak hatalmas előnnyel (tizenegy pont) nekivágó MTK az utolsó két forduló előtt a harmadik helyen áll – a Zalaegerszegtől három, a Ferencvárostól egy pont választja el. S, mielőtt elfelejtem: amikor Popovics úr egy bizonyos szombathelyi vereség után átvette a csapatot, még nem volt veszve semmi, elvégre négypontnyi előnye még volt a csapatnak. Az élen.
Plusz négytől mínusz háromig – ez a megmentőként érkezett holland szakember eddigi útja. Háromszor kilencven perc alatt figyelemre méltó teljesítmény, s ne tessék legyintgetni, komolyan gondolom.
Azt még inkább, hogy végtelenül lenyűgöz az edző udvariassága. Azaz, itt most egyáltalán nem fontos, hogy mi a hivatása Popovics úrnak, a lényeg, hogy él még a régi iskola, amelynek alapelve, vezérlő eszméje volt a jólneveltség.
Hogy mégis van bennem némi tamáskodás, azt tudják be annak, hogy túlontúl rég élek Magyarországon, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy törődjenek az érzéseimmel. Ez lehet az oka annak is, hogy kissé túlzottnak találom a három meccsből három bocsánat arányt. Jobb helyeken, ahol valódi a futball, jó, ha húsz, huszonöt mérkőzésre jut egyetlen egy meakulpázás, nagyobb is a súlya, mint a mostani Popovics-féle empátiának.
Földhözragadt, a játék kevésbé nemes fordulatait figyelő, honi futballrajongóként megkockáztatom, hogy talán mindenkinek – a csapatnak, a szurkolónak, az edző hitelének – jobbat tett volna, ha a mester udvariaskodás helyett inkább olyan edzéseket vezényel, amelyek jóvoltából az MTK talpra áll, és végül valóra váltja bajnoki esélyeit. Meglehet, túlságosan hétköznapi a gondolkodásom, de úgy tartom, hogy akit megmentőnek kiáltanak ki, az akkor áll helyt, ha valóban orvosolja a helyzetet.
Hiszek az igazi futballban, ezért vallom, hogy egy iskolát teremtő közegből (Hollandia) érkezett valódi szakembernek (Popovics) ez nem lehet gond.
Ha már elvállalta.
Arra pedig csak félve emlékeztetek, hogy csaknem egy évtizeddel ezelőtt, az akkor is megmentőként érkezett Popovics Sándorral zárta az MTK azt az idényt, amelynek végén elbúcsúzott az első osztálytól.