Nyolcan a vízből

Elment Galambos Tibor, néhány héttel nyolcvanharmadik születésnapja előtt érte a halál. Nem volt szerencsém ismerni őt személyesen, amikor bebocsátást nyertem a szentélybe, a margitszigeti Sportuszodába (én még így hívom), ő az úszóktól már átpártolt a vízilabdázókhoz. Halála előtt néhány nappal került kezembe egy régi, 1943-ban készült újságcikk, benne a szerző (nem akárki, a pólóban hatalmas Németh „Jamesz”) nyolc ifjú úszótálentumról ír, köztük Galambosról is: „kitavaszodik, de még alig-alig látni a vízen egy-egy úszót, a Galamb már rója a hosszakat. Elsőnek kezd, utolsónak végez. S így megy ez napról napra. Ha az ember az eredményeiről beszél vele, szerényen elhárítja a dicséreteket, és minden érdemet – tudást, formát, sikert – kizárólag edzőjének, Kösztner Henriknek tulajdonít”. És ez még semmi, hiszen Galambos „szorgalmas tisztviselő, jó katona és hű barát”.
Folytassuk a sort, mert a többiek se akárkik. A szegedi Körösi István, aki miközben a nézők Szathmáry és Tátos csatáját figyelik 100 gyorson az országos bajnokságon, közébük settenkedik, s elorozza az aranyérmet. Önként jelentkezik harctéri szolgálatra, mint mondja, „ott tanultam meg, hogy nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség”.
A már említett Tátos és Szathmáry. Tátos Nándor, akit Európa-szerte ismernek és elismernek, „istenáldotta tehetség, valóságos őserő”. Hatalmas balszerencséje a háború, mert ,,a most dúló vérzivatar megakadályozta a nemzetek nemes harcának, az olimpiai játékoknak a megtartását. Mert Tátost tervszerű edzőtábori előkészítés után képesnek tartjuk arra, hogy 1500 méteren – akár világrekord árán is – olimpiai bajnokságot szerezzen”. Ami Szathmáry Elemért illeti, ,,nagy győzelmei arra mutatnak, hogy benne a magyar úszósport egyik legnagyobb tehetsége bontakozik ki. Középiskolai tanuló, sajnos azonban a tanulásban (Tátoshoz hasonlóan) nem jeleskedik annyira, mint a vízben. Sőt! Pedig a sport akaratot erősít és jellemet alakít, az akarat és a jellem pedig a tanulásban is érvényesül, legalábbis érvényesülnie kellene”.
Egy szívember, Végházy Richárd. ,,Tátos legjobb barátja, és ha Nándinak veszélyes ellenfele akad, akkor Végházy gondolkodás nélkül rögtön belevág, teljes erővel kezd, hogy Nándinak vezessen és a veszélyes ellenfél vele együtt »meghaljon«”.
A csodagyerek Eleméri Rezső, aki miatt az úszósport vezetői belenyugodtak az olimpiai bajnok Csík Ferenc visszavonulásába, csak hát ,,a csodagyerekekből ritkán lesznek csodafelnőttek… Mégis, ha verseny közben figyeljük, az az érzésünk, hogy Eleméri előtt a fentiek ellenére szép jövő áll”.
A sort Szegedi Sándor (hosszú idő után ,,az első magyar mellúszó, aki megverte a németeket”) és Németh Sándor (,,fiatalsága, tehetsége és szerénysége, főképpen pedig edzője, Varga Richard iránti feltétlen odaadása és bizalma biztosíték arra, hogy a legszebb jövő előtt áll”) zárja az elemzést, amelynek során a legendás Németh ,,Jamesz” vissza-visszatérően sugallja, hogy ők nyolcan valódi csapatot alkotnak.
Én pedig hálás lehetek a sorsnak, hogy ebből a légkörből még érzékelhettem valamennyit, nem is keveset, amikor először ugrottam be a szigeti medencébe.
Más volt persze a világ, mások voltak az emberek.
Úszósportunk volt akkor, kérem, s nem csupán úszóink.
Ami azért különbség.