Alázat

Már csak tizenhatan vannak. Annyian, amenynyien a mi időnkben (például 1962, 1966) összesen indulhattak egy-egy világbajnokságon. Velünk, magyarokkal volt teljes a mezőny, szó szerint teljes, mert a chilei és az angliai tornán egyaránt elismeréssel szóltak a csapatunkról. Itt az angolokat, ott a brazilokat győztük le magától értetődően, olyan produkcióval, hogy később, amikor eljött a búcsú pillanata (mert az mindig korábban jött el, mint azt az esélyek sejtetni engedték), bánatunkban sok olyan szakértő osztozott, akinek egyébként fogalma sem volt, hol is van Magyarország. A futball tette a hívünkké.
Tizenhatan vannak most, a mezőny megfeleződött. Két hete kétszer annyian vágtak neki tehát a csatáknak, mint egykoron, ám amennyire természetes volt annak idején, hogy nélkülünk nincs világbajnokság, most annyira magától értetődő, hogy ránk nem számíthatnak a rendezők. Hogy miért van így, arról már rengeteg szó esett, és esik a jövőben is (a verbális futball a mi találmányunk!), a vb pedig naponta szolgál újabb és újabb érvekkel.
Feltűnő például, hogy a kommentátornak felkért honi mesterek hosszasan magyarázgatják, mit kellett volna tenniük a világ legjobbjai között meccselő kapitányoknak, ám arról egyszer sem beszélnek, hogy mit tanultak az adott kilencven percből. Sőt. Van, amelyikük magabiztosan kijelenti, hogy nem kell példát vennünk senkiről, mert ugyebár a magyar iskola… Nos, ha létezik még egyáltalán, akkor szerintem csak elemi, miközben a világban már diplomások diktálják a tempót. Minden különösebb érvelés helyett álljon itt Luis Felipe Scolari hitvallása. Három meccs, kilenc pont, tizenegy gól, időnként káprázatos futball, a brazilok kapitánya mégis alázatot, összpontosítást és szolidaritást kér játékosaitól. Ehhez nem kell kommentár.
Persze, meglehet, a magyar edzők is lennének szerények, csak éppen nincs mire.