Európai amerikaiaké a siker

A világbajnokság első csoportköre bomba meglepetéssel kezdődött (Szenegál 1-0-ra verte Franciaországot), és stílszerűen szenzációval zárult, miután az Egyesült Államok válogatottja 3-2-re győzött Portugália ellen. Az amerikaiak 52 évvel ezelőtt okoztak hasonló döbbenetet, akkor a brazíliai vb-n 1-0-ra nyertek Anglia ellen.

Előtte és utána azonban nem sok vizet zavartak, noha – bármilyen hihetetlen – az ország focitörténelme hosszú időkre nyúlik vissza. A bostoni Oneida klubot például 1862-ben alapították, ez a legidősebb Anglián kívüli klub. A válogatott szerepelt az 1924-es és az 1928-as olimpián, majd 1930-ban útra kelt, és részt vett az első világbajnokságon. Nem is akárhogy! A gárda öt skót profi játékossal a keretben az elődöntőig menetelt, ahol a későbbi ezüstérmes Argentína búcsúztatta el. Négy évvel később ismét indult, ám azonnal kiesett, majd elérkezett 1950 és a csoda. A Ramsey, Wright, Mortensen fémjelezte gőgös angolok képtelenek voltak mit kezdeni a lelkes amatőrökkel, végül a haiti születésű Joe Gaetjens góljával az Egyesült Államok
1-0-ra győzött.
A következő 40 év azonban sikertelenül telt el, a válogatott egyszer sem tudott túljutni a selejtezőkön. A soccer (ahogyan arrafelé nevezik a labdarúgást) nem vált népszerűvé, a négy úgynevezett major sport – a baseball, a kosárlabda, a jégkorong és az amerikaifutball – látványossága és fordulatos volta sokkal jobban érdekelte a jenkiket. Ennek ellenére 1967-ben megalapították az Észak-amerikai Labdarúgóligát. Cégek által szponzorált csapatok szerepeltek benne, ami lehetővé tette, hogy óriási összegeket áldozzanak sztárjátékosokra. Jöttek is a klasszisok mindenfelől, Beckenbauer, Pelé, Cruyff, George Best, Neeskens és Chinaglia is szerepelt az akkori bajnokságban. Azonban hiába minden igyekezet, a zsenik sem tudták kifizetődővé tenni a bajnokságot, így a liga összeomlott.
Eközben azért az amerikai válogatott is létezett, 1979-ben például Budapestre is ellátogatott, és ha már itt járt, megalázó csapást mért a magyar csapatra: egy jószerivel ifi korosztályú alakulat 2-0-ra győzött a Népstadionban. A siker ellenére egyik amerikai játékosból sem lett számottevő focista, ami főképp az ország futballellenes hozzáállásában volt keresendő, nem pedig a játékosok tehetségében.
A következő említhető pillanat 1990-ben jött el, amikor a válogatott kijutott a világbajnokságra, majd négy év múlva már házigazdaként indult. A hazai nézők hozzáértéséről csak annyit: az első meccseken még akkor estek eksztázisba, amikor valaki magasba rúgta a labdát… A csapat végül továbbjutott a csoportból, ám a nyolcaddöntőben a későbbi győztes Brazília búcsúztatta. Négy évvel ezelőtt Franciaországban három vereséggel estek ki. Az idei tornára magabiztos játékkal kvalifikálták magukat, ám amikor kiderült, hogy Portugáliával, Lengyelországgal és Dél-Koreával kerültek egy csoportba, bizony, biztos negyedikként számoltak velük. A gárda tagjai közül többen Európában játszanak, így a portugálok ellen gólt szerző O’Brien az Ajax, a kapus Friedel a Blackburn, a védők közül Sanneh a Nürnberg, míg Hejduk a Leverkusen játékosa. A csereként beálló Moore az Everton, míg a harmadik világbajnokságán szereplő csatár, Stewart a NAC Breda alkalmazottja. A kapitányuk sem akárki: amióta Bruce Arena vezeti az amerikai válogatottat, már begyűjtötték Németország és Argentína skalpját is. Portugáliáé szintén kiemelt helyre kerülhet…