Bemutatkoztunk a világbajnokságon. Igazán stílszerűen. Régóta csupán asszisztálhatunk ahhoz, ami a futballban a világszínvonalat jelenti, így aztán egyértelmű, hogy az asszisztensek között szerepelhet Magyarország. Székely Ferencnek jutott az a tisztesség, hogy segítségére lehetett a guatemalai Carlos Batres játékvezetőnek.
Ő volt a partjelző (én még így hívom).
Ezer és egy, már elemezni sem érdemes oka van annak, hogy közünk sincs ahhoz a játékhoz, amelyet futballként ismert meg és fejlesztett napjainkra szinte tökélyre a világ. Az is igaz, hogy örülnünk kell minden apró figyelmességnek a labdarúgás kapcsán, ám ne essünk túlzásokba.
Székely úr annak rendje és módja szerint eleget tett a kötelességének, nem tévedett se többet, se kevesebbet, mint általában szokásos a vonal mellett, zászlóval integetve. (Tomasson kezezése esetében az ismétlések jóvoltából vannak kételyeim, de ez mellékszál.)
Ezzel együtt csak asszisztált, nomen est omen.
A felkent hozzáértőktől mégis azt hallhatta a kívülálló, hogy mennyire figyelnek rá, mennyire számítanak a meglátásaira. Még szép. Ez volt a dolga. Hogy (meg)lásson, hogy segítsen. Az, hogy – visszatérve a hivatalos besoroláshoz – asszisztáljon.
A főszereplőnek, a játékvezetőnek. Mert lehet akármennyire hangzatos az elnevezés, aligha véletlen, hogy mindig a játékvezető áll középen, amikor kivonulnak a csapatok, nála van az érme, amellyel térfelet, kezdést sorsolnak, a síp is az ő szájában van, övé a döntés joga és a szabályok betartatásának a felelőssége. És még az ő szerepe is érdektelen – ahhoz képest mindenképpen, hogy mi lett itthon a játékból.
A régi, aránytévesztésre kevésbé hajlamos időkben az volt az alapelv, hogy a bíró meg a partjelző a pálya tartozéka. Mint a szögletzászló meg a kapufa.
Azaz a bolha nem elefánt.
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
