Van remény

Nyertek az írek. Mindenkit lepipáltak. Hiába estek ki a legjobb tizenhat között, aligha valószínű, hogy lesz olyan csapata a világbajnokságnak, amelyik felülmúlja őket. A lényeget tekintve.
Legalábbis, ha még igaz a besorolás, hogy a futball csapatjáték. Tagolom: csapat-játék.
Kezdjük a végén. Ami a játék kitételt illeti, lassan eljár felette az idő, csata, háború folyik a pályán, csak az számít, hogy az egyik felülmúlja a másikat, semmi más nem érdekes. Elfogadni nem tudom, ám kénytelen-kelletlen tudomásul veszem, hogy kizárólag a siker teremt egzisztenciát, hogy csak a győztes számít.
Most nézzük az összetétel másik felét, ezt a szájba rágás okán szótagolom: csa-pat. Fontos sulykolni, mert a mindent elsöprő győzelmi kényszerből nem feltétlenül következik, hogy elhagyjuk az egy mindenkiért, mindenki egyért elvét. Hogy mégse ez jellemzi a futballelitet azt tudjuk be annak, hogy a siker sztárokat szül, a primadonnák pedig nem arról híresek, hogy egy tálból cseresznyéznek a kóristalányokkal. Még akkor sem, ha a kar nélkül nem lehet teljes a hangzás.
Aztán jöttek az írek. A spanyolok elleni tizenegyespárbaj előtt felsorakoztak, átölelték egymást, úgy figyelték feszülten, mire jutnak azok, akiknek a labda mögé kellett állniuk. A helyzettől függően egyszerre szisszentek föl, egyszerre csóválták a fejüket, és amikor Mendieta döntött a búcsújukról, egyszerre indultak neki, hogy megvigasztalják azt, aki hibázott. McCarthy kapitány mindegyiküket átölelte, majd amikor nyilatkoznia kellett, nem arról beszélt, hogy nincs igazság, hogy kegyetlenség büntetőkre bízni a döntést, hogy a bíró, a monszun, a fény. Hogy minden összeesküdött ellenük.
Ő büszke volt. A játékosaira. Aranyos bandának, nagyszerű srácoknak titulálta őket, akikkel boldogság együtt dolgozni. Csodálatos volt velük a világbajnokságon – áradozott, őszinte elégedettséggel.
Mindvégig többes szám első személyben beszélt, nem volt ,,én”, meg ,,ők”, és láss csodát, nem szakadt rá az ég.
Jelentem, van remény.