Tíz éve volt a tatamicsoda

Néhány napja múlt tíz esztendeje, hogy befejeződtek a barcelonai olimpián a cselgáncsozók küzdelmei. Véget ért a Blaugrana-csarnokban az a verseny, amely soha nem látott magyar sikert hozott. Olyant, amely során és után a japán újságírók a magyar kollégáikat keresték meg információkért, ugyan, áruljuk már el nekik a magyar tatamicsoda titkát. Nem tudtunk eget rengető dolgokról beszélni nekik, legfeljebb azt mondhattuk el, hogy összeállt egy kiváló, tehetséges, szorgalmas, maga elé a lehető legnagyobb célt kitűző csapat.

-CSELGÁNCS-
Az eredményekre, a sikerekre még ma is örömmel emlékezhetünk vissza. Kovács Antal aranyérmére, Hajtós Bertalan és Csák József ezüstjére, Csősz Imre harmadik helyezésére.
Négy versenynap után – egészen pontosan Hajtós Bertalan súlycsoportjának a mérkőzései előtt – a japánok előtt álltunk a pontversenyben, annak köszönhetően, hogy az ázsiaiak addig még nem szereztek aranyat, nekünk pedig már zsebben volt egy, Kovács Anti jóvoltából. Ekkora csúfságot nem élt még át a japán dzsúdó. Azt, hogy a szinte ismeretlen magyarok – akik pontosan a japán mesterektől kezdték el megtanulni, hogy mit is kell csinálni a tatamin – elébb állnak a pontversenyben, mint ők.
Ezek után – bár tíz esztendeje nem fogtuk fel ezt ilyen nyugodtan – nem volt mit csodálkozni azon, hogy Bercivel „elveszejtették” a japán versenyző ellen vívott olimpiai döntőt, bár írhatnánk azt is, hogy elcsalták, ellopták tőle az aranyat.
A barcelonai hősökből aktív versenyzőként mára csupán egyetlen maradt. Kovács Antal, aki nem sokkal a májusban betöltött harmincadik születésnapja után is készül még a nagy versenyekre. A jövő évi kvalifikációkra, az Eb-re, s persze a legfontosabbra, a 2004-es athéni játékokra. A többiek? Köszönik, jól vannak, de nekik elég volt. Csősz Imre csak akkor megy tatamira, amikor már igazán hiányzik neki a dzsúdó. Csák József az UTE-ban edzősködik, Hajtós Bertalan saját cselgáncsiskolát nyitott, ott próbálja felnevelni a „kis Berciket.”
Ha ezekről a csodálatos napokról írunk, nem szabad elfelejtenünk egy embert: a főnököt, a szövetségi kapitányt, Moravetz Ferencet. Az „Öreget”, aki sok-sok vita és unszolás után egy évvel Barcelona előtt vállalta el másodjára is a kapitányi megbízatását. Hogy mi történt a válogatottban – s persze a klubokban –, arról az olimpiai eredmények beszélnek a legékesebben. Arról már kevésbé büszkén lehet szólni, hogy a nagy-nagy siker után mindenki magáénak vindikálta a jogokat, mindenki részt kért a gratuláló kézfogásokból – és persze a pénzből. Lett is olyan szégyenteljes vita és veszekedés a siker „szétosztása” kapcsán, hogy annak törvényszerűen a sportág itta meg a levét. A cselgáncs, amelyről úgy beszélhettünk akkoriban, mint a legújabb magyar sikerágazatról. Egy év sem kellett ahhoz, hogy módszeresen tönkretegyék a saját közelmúltjukat. Mert bár egy évvel később szereztünk még egy aranyat (Kovács) és egy ezüstöt (Hajtós) a hamiltoni vb-n, utána törvényszerűen elérkezett a csönd. Az, amelyben már csak nosztalgiázhattunk a barcelonai napokról, ahelyett, hogy a sportág vezetése kihasználta volna az olimpiai siker adta lehetőséget és az államilag biztosított anyagi előnyöket.
Nem tette, így ma csak reménykedhetünk, hogy a következő években ismét lesz egy csapat. Egy csapat, amelyik újból olyan népszerűségre emeli a dzsúdót, mint tette ezt egy évtizede a Blaugrana-csarnokban az Öreg és a fiai.