Az ezüst ékszerek után jöhet az arany

A múlt héten Moszkvában rendezett kötöttfogású birkózó-világbajnokságon a 120 kilós Deák Bárdos Mihály szerepelt a legjobban a magyar csapatból. Ezüstérmet szerzett, amivel sokan boldogok lennének. A Vasas 27 éves sportolója azonban nem, ő ugyanis aranyért utazott Oroszországba. A terv nem sikerült. Már harmadszor.

-BIRKÓZÁS-
Az egyik lapban azt olvastam, hogy visszavonul, abbahagyja a birkózást.
– Közvetlenül a döntő után vasárnap valóban azt mondtam, hogy nem folytatom. Akkor, abban az idegállapotban úgy éreztem, hogy nincs értelme.
– Ezek szerint megváltoztatta a véleményét?
– Ma már tudom, hogy az elkeseredettség beszélt belőlem. Közvetlenül a vereség után tényleg úgy éreztem, hogy kárba veszett az a rengeteg munka, amit azért végeztem el, hogy végre aranyérmes legyek. Azóta már túltettem magam ezen, s azt mondom, jövőre világbajnok leszek, Athénban pedig nyerek az olimpián. Amikor Hegedűs Csaba és Komáromi Tibor meghallotta, mi a szándékom, hogy finoman fogalmazzak, nem értettek egyet velem. Eljutottak hozzám olyan hírek is, hogy a nemzetközi szövetség vezetői azt mondták, nincs már messze az az idő, amikor első leszek a súlycsoportomban.
– Az előző öt év tényei viszont azt mutatják, hogy be kellett érje az ezüstökkel. Előbb Karelin győzte le, majd az amerikai Gardner, most meg az ő honfitársa, Byers.
– Az első vereséget hagyjuk, az oroszt akkor nem lehetett megverni, s ráadásul csak 22 éves voltam. A Gardner elleni döntőben sérülten birkóztam, de elkövettem olyan hibákat is, amelyeket nem lett volna szabad.
– És mi volt most Moszkvában?
– Utólag már fölösleges bölcselkedni, okosakat mondani, a lényegen semmit nem változtat. Tény, hogy sokat kivett belőlem a döntő előtti vasárnapi két meccsem. A kazah és az orosz fiú ellen nyertem, s ekkor jött a legnehezebb feladat, ahol még többet kellett volna nyújtanom. Ez már nem sikerült. Egy összekapaszkodás során egyetlen pici hibát vétettem, s ez elég volt az ellenfelemnek ahhoz, hogy egy billentéssel hárompontos előnyt szerezzen. Végig tudtam, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam végrehajtani.
– Ezüst ide, ezüst oda, a sajtója azért nem rossz. Állandó vendég a lapokban, továbbá a televíziós csatornákon, ami jelzi, hogy érdeklődnek a személye iránt.
– Ha másért nem, hát az ilyen gesztusok miatt sem szabad lelépnem a szőnyegről. Már sajnálom is azt a nyilatkozatot, mert igazából nem is gondolhattam komolyan. A hazautazás előtti álmatlan éjszakám amolyan katarzisban telt, s reggel, ha nem keltem is vidáman, de lélekben és elszántságban nagyon megerősödtem. Nem vonulhatok vissza „szégyenszemre” csak ezüstérmekkel. Egyrészt, mert a magyar birkózás múltja már engem is kötelez valamire, másrészt pedig azért, mert Athénban is szeretném hallani: „Hajrá, magyarok!”