Klasszisgyártás futószalagon

-KOSÁRLABDA- Jugoszlávia kosárlabda-válogatottja világbajnoki mérkőzésen harminckét évvel ezelőtt győzte le először az Egyesült Államokat, akkor hazai pályán, az 1970-es vb-n érte el a történelminek titulált győzelmet. Most a dream teamet otthonában múlta fölül, ráadásul a sikerét követően szertefoszlott az amerikaiak verhetetlenségéről szőtt mítosz: még dobogóközelbe sem jutott a házigazda, Jugoszlávia pedig világbajnok lett a sportág őshazájában. Egy ilyen ragyogó teljesítmény természetesen nem lehet előzmény nélküli.

Töretlen volt a jugoszláv kosárlabda diadalútja az előző bő három évtizedben: a válogatott érmet éremre halmozott, most ötödször lett világbajnok. Címvédőként, ami külön terhet ró minden csapatra. Az öt arany mellett közben szerzett még öt ezüst- és bronzérmet is, amelyet időnként kudarcként emlegetnek.
Jugoszláviában ugyanis a minőség okoz gondot, a válogatott sztártúltengésben szenved, ami Indianapolisban is sok fejtörést okozott Szvetiszlav Pesics szövetségi kapitánynak. Gyakran kellett cserélnie a játékosokat a pályán, kockáztatva ezzel, hogy megbontja a játék nehezen kialakított ritmusát. Ha nem ezt tette volna, akkor a kispad felrobban a feszültségtől. Hogy ne így legyen, a kapitánynak néhány játékost – akik a kvalitásaik szerint joggal utazhattak volna Indianapolisba – otthon kellett hagynia, Vladimir Radmanovicsot pedig a lelátóra küldenie a kispadról, mert az edző utasításait hallgatva banánt kezdett falatozni. „Az uraság tanuljon meg viselkedni!” – oktatott Pesics. Furcsa, de kevesebb gondja volt Puerto Rico, Brazília vagy Németország edzőjének, hiszen megvolt az öt kezdőjátékosa, az öt tartalékja, s mindegyikük tudta, hol a helye, mit várnak tőle. Nem voltak trónkövetelők, ami a fegyelmet is alaposan próbára tevő feszültségeket teremthet.
Meglehet, éppen a bőség zavara volt az oka a jugoszláv válogatott ingadozó formájának a világbajnokság kezdetén. Ám a gyenge kezdést lendületes folytatás követte – s ez is jellemezhet egy csapatot –, majd a zárószakaszban a kékek túlszárnyalták önmagukat, miközben még a szerencse istenasszonyát is megnyerték maguknak. Fortuna többször a pártfogásába vette őket. Még a döntőben is, igaz, a hosszabbítás már teljes egészében a feltartóztathatatlan pláviké volt.
Kérdés lehet, hogy megengedhető-e ekkora formaingadozás a tizenkét kiemelkedő profiból álló együttesnél, amelynek öt tagja az NBA-ben játszik, a többi pedig a vezető európai csapatokban? Azon is vitatkoztak sokan, hogy jó volt-e a válogatás (remek játékosok maradtak otthon), erre a kérdésre végül a döntő adta meg a választ. De megadta-e?
Jugoszláviában senki nem tart attól, hogy elfogy az utánpótlása a nagy csapatoknak, a világbajnokságot nyerő válogatottnak, hiszen még a Nagy-Jugoszlávia széthullása sem okozott visszaesést a sportágban. Az egykor Petrovic, Zdovc, Kukoc, Radja, Paspalj, Divac nevével fémjelzett Jugoszlávia kosárlabda-nagyhatalom maradt, sőt azóta a horvátok is szereztek érmet világbajnokságon. Tehetséges fiatalokból most sincs hiány. Nyomulnak előre, követelik a bizonyítás lehetőségét. A siker titka pedig a hagyományosan képzett szakemberek hada, a mesterekből még külföldre is jut, legyen elég annyi, hogy Pesics most éppen a Barcelonánál van. A rendszer az eredményes évtizedek jóvoltából bejáratott gépezetként működik, s egyszerűen gyártja a kosárlabdasztárokat.