Dokumentumfilm a 2-3-ról

A németek másfél órás dokumentumfilmet készítenek elő a 2-3-ról, merthogy jövőre lesz ötven éve annak… – de hát tudják, de hát tudjuk. A magyar Waterlooról. A legmodernebb technikai eljárásokkal próbálják bemutatni 2004. július 3-án (4-én játszották a döntőt), hogyan nőttek akkortájt futballban a világ fölé. Engem is megtaláltak, mint aki néhány éve eladdig ismeretlen dokumentumokat tett közzé az 1954-es labdarúgó-világbajnokságról. Hála egy kukában kotorászó férfinak, akit a kincs megtalálása után hozzám irányítottak.
A „leletek” szemlélgetése közben a német filmesek ujjonganak, én pedig úgy érzem magam, mint aki titkokat szolgáltat ki. Valamit, ami csak magyar. Még ha közügy is. Örökség és sporttörténelem. „Ügynök” volnék a sport mezején? Fordítom az orvosi jelentést, Kreisz doktor sorait a solothurni levélpapírról: ,,… A tegnapi mérkőzésen [a nyugatnémetek elleni első, 8-3-as találkozón] Puskás sérült meg, bal bokaízületi rándulása van. A ma végzett röntgenvizsgálat negatív volt, rögzítőkötést kapott, és a röntgenfelvétel után rövidhullámú kezelést. Délelőtt és délután 2-2 órát feküdt és borogatta sérült bokáját, amely tegnaphoz képest javult. A duzzanat és fájdalom csökkent. Naponta kap a helyzetnek megfelelő kezelést. Holnap megcserélem a kötést…” És így tovább. A dráma (vagy az ő szemszögükből a hősiesség) előjeleként.
Hozzák a Tik-tak presszóban az italokat. Közben az egyik filmes lelkesen ecseteli, hogy olyan ismeretlen dokumentumfilmet találtak (igaz, csak 120 másodpercet), amely egészen sajátos helyzetből, felülről mutatja be azt az akciót, amelynek végén Rahn… – de hát tudják, de hát tudjuk.
Rahn. Elmesélik, hogy nála is jelentkeztek az agysejtek elhalását követő dementia mentális tünetei. Reggelenként lemegy az utcára, hogy újságot vásároljon magának, aztán mindjárt vissza is tér a lakásába. Ez az egész kapcsolata a külvilággal. Helmutból, a nemzeti hősből ennyi maradt – mondják. A színdarab szereplőiből – tudjuk, tudják – már sokan meghaltak. Ez év októberében egy játékfilmet is bemutatnak, amelynek szintén a 2-3-as meccs a témája. A forgatókönyv szerint Rahn csak akkor tud gólt lőni, ha a nézőtéren ott ül a legjobb barátja. S ez a barát a 2-3-as meccsen – különböző okok miatt – nincs jelen az azóta lebontott Wankdorf-stadionban. Megindul a hajsza érte, nagy nehezen meg is találják, s hat-hét perccel a befejezés előtt már teli torokból kiabál… És Rahn a gyengébb, bal lábával… – de hát tudjuk, de hát tudják.
„A hazulról hozott kolbászt sürgősen el kell fogyasztani – olvasom a június 5-én keltezett étkezési jelentést, Venesz József sorait, amelyet láttamozott Sebes –, mert nincsen kiszáradva és a romlás veszélye áll fenn.” Német barátaink szívből derülnek, hahotáznak. Látom az arcukon, hogy jól kezdődik számukra a nap, miközben az enyém bánatosan, mert ismét átélem, amit gyerekként, s azóta felnőttként annyiszor újrajátszottam egy másik csatatéren…
Kedvem volna azt mondani nekik: őrzöm azt a filmfelvételt, ami arról árulkodik, hogy Puskás harmadik, egyenlítő gólja nem volt les. Most majd láthatja ország-világ, hogy Griffiths partjelző a kárunkra tévedett… De hát tudjuk, de hát tudják, hogy ez a filmrészlet csak az én képzeletemben létezik… Meg az is, amelyen láthatjuk, hogy Puskás átveszi a Rimet Kupát, és mi vagyunk a világbajnokok.
Kedvetlenül bandukolok haza, és el van rontva az egész napom. A nevetésüket még sokáig hallani fogom, pedig ők még nem is éltek akkor, amikor…
Hát akkor honnan veszik, hogy volt egyszer egy 2-3?